A KÉT IJÁSZ.

Hatalmas úr lakott a Tiszánál egykoron,

Otthon volt innen, otthon a tulsó partokon;

Bőven termett a rétség s jó fekete homok,

S a tágas csürt betölték a kazlak, asztagok.

Míg válla birta, gyakran forgott a harcmezőn,

S küzdelminek, csatákon, nagy méltó bére lőn,

Kiterjedt birtokában élvén hatalmason,

Hirnév sugára rezgett az ősz hajszálakon.

És mégis volt lelkének egy mély borúlata:

Nyomán, édes fiának senkit se mondhata;

De a borúlat éjét enyhítő tiszta hold,

A nyájas holdvilág, szép ifjú leánya volt.

Jöttek pedig leventék és büszke hadfiak,

Fényes neve s babérja lévén mindannyinak,

Hogy akiről a hír oly mesés palástba’ jár,

Meglássák a leányzót, Tiszának partinál.

A lányka kelleméről hazudtak a szavak,

Mert a valónak a hir halvány árnyéka csak!

- Felőlem más a világ felett király lehet,

Ha e hölgy viszonozza forró szerelmemet! -

Ezt gondolá magában mindannyi hős, vitéz,

Szemébe a leánynak csak egyszer is ki néz;

És a két legmerészebb, hogy elnyerhesse őt:

Ügyében szót emelt az őszült vitéz előtt.

Ki nagy kisérettel jött, egyik mond délcegen:

‘Nevem Vencel, s egész föld ösméri nemzetem;

Békében, mint csatában, hatalmas hon fia

Esdik lányod kezéért, megőszült dalia!

Gazdag vagyok, s hogy láthasd, mi ér karom? ha kell

Im párcsatára hívok bárkit honodba’ fel!

S míg szólt a hosszu száraz termet negédesen:

A hölgy nem méltatá egy tekintetére sem.

Utána szólt a másik lovag: »Nevem Kenéz,

Egy nemzetből s hazából veled, derék vitéz!

Két tárgyért ége szívem keblemben e napig:

Hon és csata; leányod lőn most a harmadik.

Mit érek a csatában, megnézni jőj ki majd,

Mert a német lovaggal karom fog víni bajt!«

S míg szólt imígy, a lányka pirúlt, vagy sápadott,

És félve, lopva nézte a tetsző bajnokot.

»Vitézek! - mond az agg hős - mig engedé erőm,

Mint egy, megálltam én is a véres harcmezőn;

Feszült ijam rugásán sok nád repűle szét,

S megférne fél kezemben, amely szivet nem ért.

Le a karddal, vitézek! ívet ragadjatok!

Nyil döntse a csatát el; s ki nyillal győzni fog:

Azt mondom én fiamnak, s a boldog partokon,

Azé legyen, leányom kezével, birtokom.

Föl hát derék vitézek, a küzdelemre föl!

S figyeljetek szavamra, mely víhelyet jelöl:

Egyik fél átkelend a túlpartra, mely felett,

A társ átellenében foglal vívó helyet.

Igy a két bajvivó közt leend a mély folyam,

A nyilvessző pedig, mint gyors fecske, átsuhan;

S ugy lőjön, aki lő, hogy egy nádja lesz csupán.

És csak haláladó hőst öleljen a leány!«

Midőn a párcsatáról elterjedett a hír,

Két partra tódul a nép, gyermek s öreg, ki bír;

S jóslattal ez Kenézhez, amaz Vencelhez áll,

De legtöbb arra hajlik, hogy egyik sem talál.

Partjára a Tiszának kijött az ősz maga,

Bár elgyengült szemével ő mit sem láthata;

De állott oldalánál nagy híradó sereg,

Melytől rögtön megértse, amik történtenek.

Ott volt a szép leány is, - szorongó kebele

Szuró kétség nyilának fájdalmival tele; -

Függvén Kenéz alakján, amely a part felett;

Társának ellenében nyugton emelkedett:

A két vívó sokáig állt mozdulatlanul,

Nyilához, vesszejéhez egyik vitéz se nyul;

Az első szót társának engedve mindenik...

A nép susogva jósol jót vagy roszat nekik.

Gyorsan felvonta ívét most a német lovag,

S karját emelve, harsány szavak rivaltanak:

Vencel lő!... és utána... ott állt Kenéz helyén...

A halál átrepülte társának vesszején.

Kenéz lő!... s néma csend lett... de még egy perc se tölt:

S rája harsány rivalgás rázá a levegőt;

S már nem hallhatta Vencel az éljen-hangokat,

Mert a véres homokban holtan hevert hanyatt.

Kenéznek zúga éljent a parti néptömeg,

Az agg vitéz, fiául, Kenézt ölelte meg;

A hölgy bübájos keble, a harmatszűz ajak,

S dús birtok, mind reá, a győzőre vártanak.

A földet, melyen elhullt Vencel kegyetlenűl:

Kenéz, kiséretének engedte lakhelyűl.

S hol Vencel lőtt: Vencsellő építteték, s maig

Lakói ajkiról más hon nyelve hallatik.

S átellenében ennek a parton magasan,

Honnan győző Kenéz lőtt: Kenézlő falva van;

S a hőstől, a kövér föld, szállott firól fira,

Kik falvakat rakának a víznek partira.

És évek, századok gyors futással multanak,

Idők futó homokján kivesznek a nyomak;

Felettök délibáb: az emlékezet lebeg,

A mult képét mutatván halvány ködébe’ meg.