A KÉT POLITIKUS

Ötödször: ő volt, aki lábait

Kirakta a gyülésnek asztalán,

Mintegy jelentve, hogy lábával is

Tud annyit, mint a többiek fejökkel.

Csak azt szeretném tudni...

Negyedszer: ő volt, aki vítatá, hogy...

Nem foghatom meg...

Ő volt, aki bölcsen megmutatta, hogy

Nem minden ember, ember.

Csak azt kivánnám tudni, vajjon én is

Olyan nem-emberféle vagyok-e?

Mert már, ha nem vagyunk mind emberek,

Alig hiszem, hogy én is az vagyok.

Oh ő nagy ember!

Ember is, nagy is!

De légyen úgy, én inkább nem leszek

Ember, csak ő oly, szörnyü nagy legyen.

S mig így beszéltek a nyilt ablakon,

Látatlan kézből, mint egy-egy terítő

Oly óriás újságok hulltanak,

Elállt a szó a két bölcs ajakán.

S az ösztövérebb már nyelé mohón

A csalfa hírek zagyvalékait.

Tapasztalt szemmel mind a főbbeket

S az érdekesbet válogatva ki.

De a pohos, mint gőböly a mezőn,

Legelve mászott a nehéz betűkön,

S nem válogatva jót és érdekest,

Mi csak szemével összetalálkozék,

Tücsköt-bogárt mind összeolvasott,

Míg végre buzgósága elnyomá,

S dacára Pedro s Miguel hadának,

Kik egymást még javában öldösék,

S dacára minden Jackson s Ibrahímnak

Hallatta vastag horkantásait,

Egyszersmind megmutatva, hogy halál

S álom között, bár testvér-gyermekek,

Csak fül szerint is szörnyü a különség.