A KÉT SZOMSZÉDVÁR

Még egyszer fölemelte szavát Sár róna vidékén

A hosszu nyögésekkel, mineműk a haldokolóé,

Megszünt a zivatar. Csendes lőn mélyen az alkony,

És kijövének az alkonynak szeretői. Csapongva

S földet korholgatva röpült a fecske magányos

Andalgásaiban s eleségül gyenge fiainak

Kis férgekre s füben pihenő bogarakra vadászott.

Mely rémülve buvék, hallván a dúlakodó vészt,

Zöld kapujánál ült immár a kis tücsök és víg

Társaival vígan feleselt egyhangu dalokban.

Halott a dongó buta kóborlása is, amint

Meg-megütődve rideg hangját elszegte koronként

S lomha nehéz szárnyon szomorú zúgással odábbkelt.

Messze pedig, hol völgyeiben maradozva foly a Sár,

S késő habjai közt resten nyujtózik az omboly,

Bús panaszát az uszók négylábú serge zokogta,

S a vizek országát idegen hangokkal ijesztvén

A bikatorku bölöm durván felbőge, csak embert

Nem látott e táj. Ember, ki az estnek örüljön

És szenderre csaló öszhangját értse gyönyörrel,

Ember nem jön elő. Sámsonnak háza miért van

Most oly rajtalanúl? A nép, mely benne zsibonga,

Ünnepet űl-e talán? Vagy puszta-e s néptelen a vár,

A daliák fogadója s merész küldője csatákra?

Vagy ki az, aki sötét fegyverben a belteremekből

Lélekdöbbentő léptekkel előtör, az ifjú?

Mért az egekbe kiáltó bú réműletes arcán

S vérkönye megjegesült tükrén az iszonynak alakja?

Ah Sámson fia, későn van megtérni csatádról,

Jó Tihamér! késő meglátnod az ősz atya házát

És látnod, mint lön néphonból árva halommá.

Mit használ neked a diadal dühös Ottokar ellen,

Mit használt lenned győzőnek bécsi Rudolfért

S László híre neked? Megtérnél íme rohanva,

Hogy hamarabb honn légy, megjárnád szárnyas örömmel

Ős lakod utcáit s nincs, szemközt aki találjon,

Vágyva beszállnál s a házban nincs, aki fogadjon.

Mit használ most a nép-hagyta falakra kiállnod,

Megtépett hajadat felszórnod az égiek ellen?

S emberölő kezeiddel erős vas melledet ütvén

Borzasztón az alélt csendet fölijesztened ismét?

Mit használ dúlnod magadon kora gyászra jutottnak?

Ságon azért vígan laknak rontóid; apádat

És az egész családot kik elölték, a fene vívók

Osztoznak kímélt javadon. Ságvár ura örvend,

Vad Káldor, hogy társ nélkül dús háza ragyoghat,

Hogy, ki örök daccal várának tart vala ellent,

Már nem sérti szemét a szomszéd sámsoni háznép.

Hol most Ság borait termeszti, hol Urhida dombján

Sok munkái után viszen a nép sárga gerezdet,

Ott Káldorok, itt Sámson vérsége tanyázván,

Két ház volt régtől szomszéd a róna határon,

Régtől ellenség, dühös és békülni tudatlan;

Hol, valamintha velök lett volna születve, fiúról

Szálla fiúra harag, s nem szünt rombolni; de évről

Évre nehezbbé lön; mert megtorlatlan ölések

Adtak ölésre okot vég nélkül s vad sziveik közt

Rémítő emlék állott alkotva halálból.

Majd egy atyát kellett megtorlani, érte adóúl

Szép fiatal bajnok hullott el, egy ép deli testvér

S mellettök nép számtalanúl. Nem tette szelíddé

Őket sem nyájas szerelem, sem férfi barátság,

Sőt dúlt a szerelem s vaddá lett, mint az oroszlán;

És vagy káldori szűz vagy sámsoni gyenge leányzó

Lőn, ha talán tetszék, veszedelmes célja vitáknak.

És e párt csak csillapodott békében, alattos

Ártalmat forralva s gyanút nehezítve, ölőbbé

Hogy legyen a zajkor s ha kivált a csendtelen ország

Népfogyató harcát maga ellen vitte, (siralmas

Megszakadás lévén örök átkú sorsa magyarnak)

Akkor nyílttá lett a két ház régi haragja,

S eskü szerint fogadott vértor váltotta föl egymást.

Akkor szüntelenűl lobogott a fekete zászló,

Szüntelenűl új bajrahivás rémkürte rivalgott,

S míg volt kar, míg bajviselőt tudta küldeni a vár,

A rótt bántalmak lerovattanak: új ok, öröklő

Gyűlölségre s boszút nevelő szomszédi viszályra.

Most a sor Sámsonra kerűlt. Egy hittelen éjjel,

Míg fia Lászlóval vendég táborban időzött,

Meglepték a káldoriak, s kiket a lemenő nap

Élve hagyott, a várbeli nép, a visszajövőnek

Nem látá örömét. Elesének az éji had által:

Testeiket máglyán égette meg a fene Káldor,

Hogy nyoma létöknek ne maradjon az isteni földön;

Szél hordá el hamvaikat. De buvában evődvén

Még fennállt Tihamér s így szólt az egekbe tekintve:

„Végtelen ég! ha üres nem vagy, s ily tettek után is

Isten az országló, hallj meg boldogtalan ifjút

Engem, utósót a vérből, mely íme kipusztúlt.

Hallj meg öröklétű s fogadott átkomra figyelmezz:

Úgy soha, sem földön, sem síromban, sem azontúl,

Úgy ne legyen nyugodalmam; örök rengéssel alattam

Ingjon az élő föld; örömet soha rajta ne lássak

És búnál egyebet; ne legyen több birtokom abban,

Mint a sír; de az is keljen fel tagjaim ellen

S vesse ki fáradt csontjaimat; lelkem pedig éljen,

Míg élhet nyomorún, borzasztó gondolatoktól

Űzött éjjeli rém bujdossék kínban örökké,

S míg kín van, míg fájdalom él, ki ne fogyjon azokból;

S mindezek úgy legyenek rajtam s átkomra betelve,

Mint én elmulatom megtorlani házam elestét:

Testvérért testvér és házatya hulljon atyáért;

Szolgák szolgáért pusztuljanak, és legyen, aki

Felmarad a fajból, rabnőm a káldori lányzó:

Lássam szép fiatalságát hervadni buvában,

S hallhassam panaszát, az enyémmel gyászban egyenlőt.

S akkor is én se legyek boldog; de keservben az éltet

S búban emésszem meg, mint illik végivadéknak:

És legyek a házhoz, melynek nincs népe, hasonló.

Mindezeket halld meg, te ki élsz, örök isten, az égben!

Káldorok ellen imádságát így végezi Sámson.”

Így szólott gonosz átkokkal nehezítve meg éltét

A boldogtalan, és eljött a vári falakról.

Most még egyszer az elhagyatott teremekbe leszálla,

Megjárá minden szögeit a sámsoni háznak,

S hol mint gyermek örült, hol készüle harchoz az ifju,

Hol már mint győzőt atya és testvéri fogadták,

A kedves helyeken szomorún andalgva megállott.

Máskor öröm s élet zengett a büszke falak közt

S fegyverrel, kinccsel Sámsonnak háza jeles volt:

Most megdöbbentő csend és lelketlen üresség

Környezték Tihamért s hitető emlékezet oltván

A lángzó haragot, legelőször az ifju szivében

Megszakadott a fájdalom és ontotta könyűit.

Majd tovament s hogy elért a titkos s szíve jegyezte

Osztályhoz, melyben laknék, hova vinni reméle

Egykoron édes nőt, bájjal, szerelemmel igézőt,

És hogy ez osztályt is fenekül megdúlva találá

S felforgatva reményörömét: „Nem kölletek, úgymond

Nagy keserűn, hiu készületek nem kölletek immár:

Sámsonnak nemzetségét megemészti ez a bú,

Tetteit a környék iszonyodván fogja beszélni.”

S egyszersmind elvonta magát a belteremekből

És kezdett szomorú torhoz készülni magában.

Ment legelőbb is alá s a máskor lélekadó bort,

Mostan búnevelőt felhozta egy öblös üregből,

S a tágas palotába tevé. Majd ólaihoz ment:

Ott tejelő barmok s számos paripái növének

Sámsonnak, mint házához méltó vala, mostan

Elvágott kötelek s jászlok töredéki mutatták

A romlást; de belől egy bús szegletben, aléltan,

Mintha urával együtt érezné gyászra jutását,

Állt egyedül dúlt széna között gyors hadviselő mén,

Tér és völgy tapodója, fejét a földnek eresztvén

S hóka fején szomorún szórt barna sörényi lelógván,

Mely, mikoron látá Tihamért, meg kezde vidúlni

És bágyadt nyihogással urát s fejrázva köszönté.

De Tihamér búval teli bár, új fájdalom által

Álla leverten az állat előtt s szemlélte sokáig

Szótalanúl; fölgerjedvén így szól vala hozzá

Végre setét komoran s fájt, amit monda, szivének:

„Hasztalanúl, hű szolga, vivőm, míg kelle, csatákon,

S most egyedül társam, mindentől elmaradottnak,

Hasztalanúl örömed; nem, hogy tápláljalak, és nem,

Hogy gondot, gazdád, pihenő napjaidra viseljek,

Mint rabló jövök én, lovagodból gyilkosod. Eddig

Rettentő hadi munkákban, vér-lepte mezőkön,

Vígan együtt jártunk, rémültelen annyi halál közt.

Bérc, völgy nem vala gát, nem térek távola, győztünk

A hullámokon is s kedvez vala ifju szerencsénk:

S ló rohanóbb nem volt, mint a gyors Fecske alattam

És soha gyávának nem mondott engem is a hír:

Most elzárta sorompóit, szűk térre szorítván

Gyász hadi pályámat; de te is, sajnálatos állat,

Hasztalanúl neveléd buja fűn hizakodva erődet,

És kergetted örömfutamással az alkonyi szellőt,

Karcsú száraidat s a rajtad ülőnek alakját

Nem fogják harcjátékon megnézni leánykák,

Nem hős ifjak irígyelni. Kegytelenűl elhullat imez vas

És fogod elkeserűlt uradat táplálni halálra.

S jobb neked, így búsonga tovább, elhullnod előttem,

Mint tolvaj Káldort szolgálnod uradra, vagy ólban

Tengned utált szalmán s szomorú vénségre kinyujtva

Életedet, húznod sanyaró gazdának igáját.”

Így végzé s Fecskét a tér udvarra vezette.

Ott még vérrel elegy porban látszottak az ádáz

Küzdők lábnyomaik, amint dulakodva vesződtek

A feltúrt földnek színén s a messze fehérlő

Házfalakat haragos színnel jegyzette sötét vér.

A remegő fénynél mindezt hogy látta, ujabban

Felbőszült Tihamér, s valamint hajdanta az ősek,

Még krisztustagadók, halmoknál s kisded ereknél

Készűltek lóáldozatot bemutatni Hadúrnak,

És fogadást magas eskü alatt fejeikre fogadtak:

Úgy, valamintha pogány szellem bírná, könyörögve

Szólítá a holdat, az éjt, a csillagok ezrét

S a boszuálló istent és ily szózatot ejte:

„Éj, te sötétség anyja, komor birodalma homálynak,

Csillagok, és te borongó hold, legyetek ma tanúim,

És te, boszúálló isten, hallgass meg utószor

Esdőt színed előtt: valamint e gyors hadi ménnek

Vére folyand e helyt s azt a szomjú por elissza,

Úgy a káldoriak vérét onthassa im ez vas,

És míg Káldor lesz, soha vér omlása ne szűnjék.

Éj, s te boszúálló isten, hallgasd meg ezen szót,

S nagy haragodban az árvának szenteld meg acélát.”

Így szólván kivoná jó kardját oldala mellől

És a ménbe döfé. Végső rohanással az állat

Felszökkent, hogy ölője vasát érzette szügyében

S vére buzogva kitört; a széllel versenyező láb

Megrokkant hatalomtalanúl. Leterűlt az erős mén

S ködbe borúlt szemeit még egyszer urához emelvén

Lassú hörgés közt vonagolva bucsút veve tőle.

De Tihamér haladék nélkül folytatta kegyetlen

Munkáját (fogadott munkát nem végzene jobban),

Megfejtvén darabokra szelé a vére-veszett húst,

Mint puszták hollója magát táplálni azokból

És tort a megölött vérségnek hamvain ütni.

Majd, istentelenűl, amelyet elolta gonosz kéz,

A góc házi tüzét fölgerjesztette s borongva

Terjedezett az ijesztő láng a régi homályban.

Már nagy volt az idő s holdnál és csillagi fénynél

Gyásztviselő hölgyként virrasztott a rideg éjfél

Emberek álma fölött; Tihamért nem lepte meg álom:

Bús tornál ült gondjai közt, mint kárhozatos rém,

És amelyet evék, keserű volt a falat íze,

És keserű, amelyet ivék, a kedvemelő bor:

Gyász könyük öntözték azokat s nem volt, ki vigasztó

Szóval az elhagyatottnak oszolni segítse

Bánatait, nem volt amin enyhülne keserve.

Néma körül minden s mint a sír, puszta; kietlen

Vissza s előre remény nélkűl a szörnyü kilátás.

Így lakozék Tihamér, szomorú vendége magának,

És amint lakozék, és a bort itta, koronként

A könyük orcáin hervasztva eláradozának.

Majd az atyát nevezé, majd két öccsére köszönte

Bús poharat s folyvást sűrű köny hulla szeméből:

„Ősz atya, így szólott zokogás közt, és ti szerettem

Testvérek, kik akár a földben alusztok, akár a

Föld színén szórt hamvatokat hordozza tünő szél,

És ti is, a háznak régen hű népe, vitézek,

E poharat rátok Tihamér keseredve köszönti;

Nem sok időre alászálland közötökbe nyugonni,

S számkiüzött egyedül nem lészen a puszta világon.”

Szólt s a telt poharat legutósó gyöngyig üríté.

Ígyen tarta keserves tort Sámsonfi magának

S véreinek, s gyakran gyüle még bú árja szemében,

Sűrü sohajtásai hallattak az éjféli órák

Lélekijesztő csendében mint erdei szellők,

Melyeket a szigorú éjszak megtölte panasszal.

Végre bor és bú megtörték őr lelke hatalmát

És aluvék álom nélkül s nem tudva keservet:

Holtak sírja fölött így alhatik a letörött szirt,

Melyet gyász szókkal hint meg faragója; de benne

Hallgat erő s élet nélkűl a néma hidegség.

Feljött a hajnal s Tihamér útjára megindúlt.

Ifju királyához, Lászlóhoz, megy vala, kúnhoz,

Kún hölgyek szeretőjéhez, magyaroknak urához,

S lelte Fehérvárott fénylő sok nagyja körében

Országúl mulatót s így kezde beszélnie hozzá:

„Felséges, hatalomra dicső, fejedelme magyarnak,

Ha valahol Tihamér híven szolgálta hazáját

S volt, valamerre vivéd, hadaidban nem legutósó,

Hallgass meg most és nekem egy kérelmemet add meg:

Épen hagytam el a házat, hol apámmal öcséim

Éltek örömdúsan s tán óhajtoztak utánam,

Messze kalandor után, mostan pedig éktelen a ház

S puszta örök, melynek komor éjszaka nyomja lakóit.

Jól tudom, ámbátor nem hallám senki beszédét,

A szomszéd Káldor szerzett nekem ennyi keservet;

Kérlek azért, törvény által büntetni ne hagyjad

Őt, de megengedd, hogy viadalra kihíjam egyenként

Vérem dúlóit s gyönyöröm lesz benne, ha vesznek.

Aki pedig tán élve marad s engem megöl, annak

Bár gonoszat tett is, legyen érte bocsánat örökre.”

Ezt mikoron mondá, minden bámulta s kesergék

A csata hősei őt, mi különbet azon Tihamértól,

Aki vidor fiatalságban, mint fényes acélkard,

Tündöklött nemrég soraikban s szembetünő volt

Termeti nagysággal; most ő megalázva keservtől

S éktelenűl állott könyörögve; de szánakozással

Így szólott László, magyarok szép ifju királya:

„Sámson, akarnám, hogy bíznád kezeimre boszúdat,

Meglátná Káldor, mint voltál kedves előttem

S érezné nyomorát, melyet maga szerze magának.

Ám ha szived sürget, s gyönyöröd van benne, vasaddal

Venned igazságot, hírlőt küldök ki ezennel:

Az Káldor népét viadalra kihíja egyenként,

S ment legyen, aki megél; de ha csalt vet s víni egy ellen

Gyáván s nemtelenűl kettőt fog küldeni s többet,

Rája, bizony mondom, országúl küldve leszen had

S tűz-vas emészti meg őt, népét s jószágait egyben.”

Így szólt s mind javalák fényes daliái beszédét.

S tüstént gyors követét a közre hivatta, Kadártát,

És bajitélőket rendelt a sági mezőre.

Hős Tihamér pedig a vízhez tartotta irányát;

Bús bikaként embert kikerülve megyen vala ingó

Partjain a Sárnak, mely sással, sőt buzogánnyal

És suhogó náddal koszorúzva tekerge, holottan

Vándor lápok alatt feneketlen iszap vala s messze

Csilloga, mint az arany, veszedelmes színnel az örvény,

Ahova vad fiait a csörgő réce vezette

És a könnyü buvár s a sárcsa merengeni kedvelt.

E helyeket Tihamér sokszor kémlelte vadászva,

Most bujdosva öröm nélkül hágdosta s kihatván

Csakhamar a dombot s megpusztúlt várat eléré.

Ságon azonközben poharak közt telt zajosabb éj;

Káldor húsz küzdőt vendégele, régi segédeit

Jó, rosz harcainak, más húszan az éji csatában

Sámson előtt hullottanak el; néhányakat ártó

Seb köte, bajtársak részt nem vehetének örömben.

Már lobogott a fáklyavilág s tág öblü teremben

Görnyedezett nagy tálak alatt a hosszu cserasztal;

Körben egy-egy serleg pillog vala s szomju kupákkal

A párló tálak megkörnyékezve valának.

Fenn pedig a falakat fegyver sokasága borítá;

Itt kard függe, amott villog vala hosszu hegyes tőr

S rézveretes száron dárdák mutatának ölésre

Fent ragyogó ércet, mellettök fellegi foltként

Domborodott aranyos szegetével az életovó pajzs

És nyilak és kopják s a nyílnak szárnyat adó íj,

Függöttek tarkán s vegyesen; réműletes őrűl,

Mintha setét sírból szállt volna ki lelkök, ezek közt

Négy sanyarú ősnek volt füstös képe akasztva,

És az egész háznak megbúsította alakját.

Most a bajnoki nép kezdett gyűlöngni: kevélyen

Jött maga Káldor elől, arcán a fényes örömnek

Hordozván jeleit; de nem úgy érezve szivében.

Már az idő első örömét megkezdte zavarni,

És vétkes dúlási után bántotta maró gond

És bántotta gyanú, hogy bár titkolni remélte

Tetteit, a hírnek mégis szárnyára kerűlhet,

S a már csendre jutott ország megtorlani eljön:

Akkoron ő! - de ezen félelmet visszariasztá,

És tuda, mely nem volt, kiderűltnek látszani kedve.

Jött és elfoglalta helyét. Eljöttek utána

Két elsőbb fiai, Petur és Ipoly, ifju tüzökben

Délcegek, a harcnak, bármilyen volna, örűlők

S több véres hadi munkákban rögzöttek eléggé.

Mindkettő apjára ütött, de szivökben ölő gond

Nem fészkelte magát, vidoran lépének utána

Káldornak s lobogott az erő vad lángja szemeikben.

Jött azután a méla Simon, halovány magas ifju,

Legkésőbb fia Káldornak. Most láta először

Harcot s embervért, s úgy látszék, ifjui lelke

Megborzadt förtelmeitől; soha őtet azóta

Nem készté mosolyodni öröm, nem kardot emelni,

És pengő idegen nyilakat szállatni szilaj kéj;

Hallgata és atyját titkon vádolta magában.

Két testvére után ő is helyt foglala. Jöttek

Egyszersmind a vér szolgái, kegyetlen erős nép,

Súlyos kardjaikat csörtetvén a sima pallón,

Jött a jász Sundó, legerősebb bajnoka Ságnak,

Mint valamely oszlop zárván nagy termete a sort.

Mindezek a bő asztalhoz járultanak és nagy

Zúgás és recsegés közben helyeikre leültek.

Már minden helynek meglőn vendége, uratlan

Egy szék volt Káldor balján, bíborba borított

S gyéren aranyhímes párnákkal. Rajta keresve

Függött minden szem; de leginkább nyugtalanúl várt

Káldor, s a kérdők s felelők közt zagyva zsibongás

Támadván, zajjal betelék a tágas ebédlő.

Ajtó nyílt azalatt s Káldor hajadonja belépett.

Őtet csak ritkán láták a bajnokok; atyja

Óva külön nevelé, s tilalom vala szólni előtte

Harcai sorsáról; a két ház régi haragját

Csak sejté; de harag nem fészkele tiszta kedében.

Mint fenn tölgy sudarát a felhők lángfia tépi

S fergetegek száguldoznak sürü lombjain által,

A völgyek violája pedig kijön a fa tövénél,

És nem tudja, hogy a szellő, mely illatit issza,

Szélvész a fatetőn, nem tudja, hogy a ragyogó menny

Kék szeme gyöngyeiben, zápor volt a fasudár közt,

Villámtól forralt, zivatar-hullatta özönvíz:

Így a gyenge leány felnőtt a férfiseregnél,

S míg azokat harag és gyűlölség vitte, szelíden

Ő bék és nyugalom karján növekedve kifejlett

Gyermeki napjaiból; megszokva szeretni s szeretve

Lennie, testvérek s atya voltanak öröme, gondja.

Lelke szelíd érzelmekből és szent akaratból

Volt gyönyörű öszhang s hítták vala szép Enikőnek.

Hogy kitünék, mély csillapodás váltotta föl a zajt.

Mindenik, amint ült, egy időre az ámulat által

Megmaradott leszegezve merőn s a marcona képek,

Úgy látszott, vadságoktól megválni kivántak.

Majd mozgás eredett s a tetszet hangja magában

Értetlen szavakat mormolt. A könnyü leányka

Jött s csak alig sejtett haladással elére helyéhez.

Káldor az eljöttet mosolyodva szeliden apolta

S egy pillantatig elfeledé, hogy gondjai vannak.

Felnézett Simon és beborultanak arcai. Káldor

Szerte körűlhordozta szemét és bíztata szóval

Mindeneket, maga példaadó a víg lakozásra,

S kezdődék az evés, majd víg poharakra kerűlve

A sor, erőt vőn a szilaj élet kedve s csapongóbb

Mozgások s hevesebb szóváltás ébrede: minden

Arc kiderűlt, csak az egy Simonén vesztegle borongás.

Káldor látta s komor feddőleg néz vala rája,

Szólni, nehogy kedvet bontson, tiltotta okosság.

Érté a haragos homloknak néma beszédét

S félrevonúla Simon; kivonúlt nem sokkal utána

Szép Enikő s magok a harcnak szolgái maradtak,

Dísztelenűl, mint a fa levél nélkül, mint felleg, ijesztőn,

Melynek utósó fénysugarát elvette az alkony.

S most Káldor - töltött kupa volt megemelve kezében -

Fölkele és csendet kérvén ily szózatit ejté.

„Társai sorsomnak, még eddig jónak, akarnám,

Hogy nyugodalmasbnak legyetek látói ezentúl.

Tudva van, a harcból diadallal tére be László

S szent a béke megint: minket más tesz vala mentté,

Harc és visszavonás s az erő törvénye azokban;

Eskü azért, hogy senki, ha ránk vád jőne gyanúból,

Sámson háza dulásáról nem vallja tudását,

Eskü, hogy a titkot kiki híven rejti halálig:

Úgy legyen e várban boldog maradása s azonkép

Váljék méreggé minden csep, melyet iandó,

Végtelen átok alatt, amint nem tartja meg eskét.”

Szólt s kiki vad szavakat mormolt mély hangon utána,

S a poharat, melyet tartott, szájához emelte.

Még ittak, mikor a kapunál rézkürt szava hallott,

S a kegyetlen dúlók lakozását félbeszakasztá.

Első volt Káldor, ki helyét elhagyta, utána

Félig ürített kelyheiktől megválva kelének

A felijedt eskvők, zavar és sokféle tünődés

Lelkeikben; de azonban elért a kései vándor,

Végigcsörtete a márványpadu csarnokon, és a

Tág palotába nyitott. Talpig fegyverben, az ország

Címeivel pajzsán, jól termett férfi, Kadárta,

A bajhírlő volt, s ily szózatot ejte belépvén:

„Lászlónak hírlője jövök Sámsonfi nevében,

Hozzád s társaidhoz, Káldor, meghozni halálos

Bajnak ajánlását. Méltók, hogy vesszetek el mind

Vértörvény által: mert úgy hiszi, hogy ti valátok,

Akik az éjnek leple alatt gyilkoltatok, irtván

Ártót, ártatlant, megrontván őtet örökre

Bánattal, testvértelenűl maradottat, atyátlant,

Mégis azért őtet meg nem nyúgatja haláltok

Vak törvény által, maga hí fel bajra egyenként,

És kárhozzatok el, ha lehulltok hős keze által;

Ha pedig őt a sors adná elveszni bajában,

Ment legyen aki megél, se az emberek őtet azontúl,

Bűneiért, se az isteni kéz soha meg ne keresse.

Ezt Sámson; de ha cselt vettek, vagy ketten az egyre

Gyáván és nemtelenűl fognátok víni, királytól

E törvényt hozom: országúl rád küldve leszen had,

S véredet és magadat javaiddal tűz-vas emészt meg.”

Mint mikor éj idején felhő torlódik egekben

S záporral viselős kebelét megnyitja futó fény,

S a puszták utazója veszélyt vél jőni s halállal

Terhes villámot: a villám nem jön azonban,

Fenn villog végig beborúlt pályája határin,

És az utat kideríti körűl s az utasba reményt önt:

Úgy Káldor, ki halálhírt félt és szörnyü kiirtást

Tetteihez képest, hallván a bajra hivó szót,

Megvigaszék a szóra, s kevély mosolyogva im így szólt:

„Sajnáljuk, hogy az elkeserült ifjú szive minket

Vádol s bűnneveket hangoztat előre; de várjuk

Vádaidért számkérendők, s úgy hisszük, előbb lesz

Színtelen árnyékká, mint rajtunk megbizonyítsa,

Amit kínjában, nyomorú, elmonda felőlünk.

Vidd meg, jó hírlő, e hírt neki s mondjad, ezentúl

Éjjel vagy nappal vagy akár éjfélkor is, amint

Választandja korát, jőjön s zörgesse kapunkat,

Ellenségi csak a gonoszúl vesztünkre jövőnek,

Ölni nem óhajtók, ha kivánja, baráti leendünk.”

Monda s miként jött a hírlő elhagyta veszélyes

Házát Káldornak. Huzamos lépései hosszan

Hangzottak kifelé menetében, s ahogy enyésztek,

Úgy a benn maradottak gondja fogyott, mindnyájan örülvén,

Más végét várók, ha világra jövendne, hadoknak.

S első volt Sundó, ki pohárt és szót veve, mondván:

„E poharat Sámsonra iszom. Sámson fia halld meg:

Sundó lesz, ki leküld, ha mozogsz, keseregni apádhoz.”

Szóla s mohón a nagy poharat fenékig üríté.

Példáját minden követé, otromba fenyítést

És kacagást keverének iván Sámsonfi halálát.

S hosszan húzódott lakozások. Azonban az éj ment

Félénk tolvajként, elvitte magával az álmak

Kincseit, a napnak hagyván sok gondot, ezernyi

Bajt és fáradozást s ahhoz nem egyenletes osztályt

A kívánt jóból, a földön vándor örömből.

És az ölések napja beállt. Ébren vala Sámson

Súlyával bánatjainak. Élet jelit adván

Megzendűlt a ház s ő fájó szíve azonnak,

Rémületes dobogást keltett szomorú kebelében.

Elcsüggedne; de a boszu őt megtartja erőben,

És harag a sárkány, mely őrt áll lelke tüzénél.

Öltözik. A vértet karcsú testére csatolja:

Fegyvere kard s buzogány; pajzsát eltördeli, szintúgy

A kelevézt; lobogót nem hagy tarkállni sisakján;

Dísz nélkül teszi föl, vaslapba szorítva sötétlő

Fürteit és arcát. Mint bérc, mely nem mutat ékes

Lombú rengeteget, tetejét nem hímzi virágszál,

De komor és vad sziklákkal borzad föl az égre,

S villámot, zivatart nem fél elvárni: azonkép

Állott dísz nélkül Tihamér, deli termete súlyos

Fegyverben, vastól feketén, készülve halálra

Küzdeni s elleninek bízton, felfogni csapásit.

Ment s a Káldoriak veszedelmét vitte magával.

Még csend volt Ságon, mikor a zárt vaskapu táján

Megjelenék Tihamér és azt buzogánnyal ütötte.

Háromszorta nehéz buzogánnyal sujt vala hozzá,

Annyiszor a kapu messzeható döngéssel ijesztvén

A levegőt, a belvárnak fölverte lakóit.

Majd harsány szavait hallatta az ifju, kiáltván,

Káldornak harsogta nevét s a káldori népnek

Monda halálos bajra hivást, mindennek egyenként.

S jött Káldor, ki legelső volt a várlakon ébren,

S a kapuhoz jutván így szóla haragva: „Ki vagy te,

Durva silány pompájában rosz fegyvereidnek,

Békzavaró, ki vagy, aki reánk mint farkas üvöltesz

S fölrázod, melytől rettegned kell, az oroszlánt?”

Így szólott s azalatt népesb lett a sima várfok.

Egymást érve Petur s Ipoly és szolgái jövének

Káldornak, de reájok, ölést óhajtva, sötéten

Nézett föl Tihamér s keserűn ily szózatot ejte:

„Káldor, erősebben mint a vas, fáj nekem a szó,

S szó soha már örömet nem fog hozhatni szivemre,

Mert amit szereték, azt kínom volna nevezni,

Míg te is élsz. De ha bátor vagy, jer, szállj le fokodról,

S gyilkosságaidért, míg tart véredben, adózzál.”

„Ösmerlek, te kevély még a bánatban is.” Így szólt

Káldor az ifjúhoz; „de ne légy az végedet érvén;

Szolgám fog hozzád viadalra leszállni s az öl meg.”

Szólt s tovatért. Tihamér a síkon várta csatáját.

Most Petur és Ipoly apjokkal szót váltani kezdtek,

Mindketten vágyók Tihamért megvíni: de Káldor

Tiltá a viadalt nekik és Sundónak adott jelt.

Visszamenének mind; de Peturt nem ereszti haragja,

Hátramaradt egyedül s ily szókat monda sietve:

„Halld Sámson, ha megélsz, míg a hold feljön az égen,

Látogatód leszek; a jelszó: életre, halálra!”

„Elvárlak”, mondá mély hangon az elkeserűlt hős,

És bevonúla Petur; de helyette Ipoly jöve sebten

És szeme, mint a láng, repesett föllelnie Sámsont;

Majd hogy azont még a kapunál késdezve találá,

Ott termett s ilyen szavakat mondott vala hozzá:

„Sámson, igen bánnám, ha egyébnek jutna halálod

És nem ezen kar előtt szállnál a porba: de várj el,

Látogatód leszek a holdnál, s életre halálra

(Ez legyen a jelszó) végharc fog lenni közöttünk.”

Szóla vala s hogy fegyvermozgásokat érte belünnen,

Mint a könnyü hiúz, választ sem várva, beillant,

Harca felől, hírszomja, gyanút támasztani félvén.

Hős Tihamért pedig aggodalom bántotta: tünődék,

Nem csel-e, hogy ketten s tán többen fognak orozva

S nemtelenűl önvárában támadni fejére,

És mielőtt boszuját állná, bús napja leszálland?

De nagy lelke hamar megvált e gondolatoktól:

S „jőjenek a rablók,”, úgymond, „bár jőjenek el mind;

Egy hitem él: nem fog kezeiktől jőni halálom.”

Ezt gondolva továbbállott s a sági lapályon

Néze vivásra helyet, temetőt a Káldoriaknak.

Jött Sundó talpig vasban, nagy kardja fityegvén

Balja felől; de szivos kopját pörget vala kettőt

Egyszersmind s látszott, erejét hogy emelte ügyesség.

Súlyos volt pedig és hosszú a kopja, hatalmas

A vasat, és vas alatt az eret megjárni hegyével.

Ő ezeket játékképen forgatta s közelge

Mint valamely vasvár, nyomván nagy teteme a tért.

Fenn a Káldoriak menetét vígyázva kiálltak,

Bízakodók Sámsont legutószor látni csatában,

Távolb sátor alatt a harc bírái tanyázván.

Ő pedig a síkon folyvást haladott vala, és hogy

Kopjavetésnyire ért, kiveté nagy könnyüden a balt,

Mely Tihamérnek előtte lehullt; de azonban

Harsány vad hangon szólt Sundó hős Tihamérhoz:

„Dárdádon, tudom, a tikok ülnek, vagy megehűlvén

Nyársúl forgattad s most nincs mit hozz viadalra;

Vedd föl azért, melyet küldék, víjunk meg egyenlőn;

Melyet küldendek, hiszem azt, fölvenni bajosb lesz:

Megkeres önként is s nem fog megválni velődtől.”

Szóla s kevély elbíztában Tihamérra suhantá

A kopját s egyenest sisakának ment az, ijesztő

Éle hasítván a levegőt s szálfája süvöltvén.

S nem fáradva elért a vas, hova szánta vetője,

A sisakos főhöz: de hegyén koppanva meg éli,

Félre szökött nagy rengés közt a földbe furódván.

Érzé a sujtást Tihamér, hökkenve fejével

S hallá kárhozatos csengését; de hamar eszmélt

Tompa nyugalmából és a két kopja után nyúlt.

Háborodott Sundó kirepűlt kopjái lehulltán

S már készűlt inkább karddal közel állani harcot,

Mint elvárnia két követét; de nem engede nyúgtot

Sámson az ádáznak, kopját vete rája legottan

S a két kopja kiment, sebesebben, mint jöve, mint két

Héja süvöltének törvén hatalommal urokra.

Vas térdét éré legelőbb a kopja, befurván

Gyűrűs kapcsa fölött s a fájó csontig eresztvén

Szomjas acélvégét. Csikorogva hajol vala Sundó,

Hogy kiragadja; de íme suhant sebtében utána

A másik gerely és behatott nagy melle vasába,

Mint valamely ártó növevény nagy messze kiállván

Rőt nyele, és mellét az acélvég tőre szegezvén.

Ezt látván megörült s harcát végezni sietve

Jött az erős ifjú, gerjedt haragában emésztőbb

Mint az emésztő láng s fennvilloga kardja kezében.

S méregből s fájdalma miatt már nem nyöge Sundó,

Ordított, mint a fene vad, szaladásnak eredten.

Nagy bajjal vonszolta magát Tihamérnak előle,

A két kopjával, hogy azont kiragadja, vesződvén;

Az pedig őt kegyelem nélkül pusztítani kezdé:

Vállain és sisakán, mint a pőrölynek ütése,

Hangzott a buzogány sűrű kopogása; kiáltás

Hallék a rémült Ságról s akaratlan ijedség

Vonta be szíveiket; maga Káldor gyászos időknek

Látta jövendőjét s bús homloka ráncba szedődék.

De Sundó kiszakasztván a kopjákat, omolni

Hagyta sötét vérét s kardjában bízva kirántá

A majd ölnyi vasat s égett ostromlani Sámsont

Súlyos ütésekkel. Hogy távol tartsa magától

S végre kifárasztván bizonyos rést leljen ölésre,

Ösztöne súgta, de nem szünt meg közelíteni Sámson.

Mint sanyarú bányász, vagy mint a kincseket ásó,

Tűr hevet és hideget, nyugalom nem tartja, sem álom,

Hogy nyereséggel utóbb a hegy szívébe lejusson,

S a föld bálványát, az aranyt fölemelje jutalmúl:

Úgy vágyott Tihamér Sundónak jutni szivéhez,

Semmi csapás nem volt őt távol tartani képes.

És már vérbe borúlt makacs ellensége; kegyetlen

Sundó rosz napját látá közeledni, de bízék

Még egy ütésével megfordíthatni csatáját

S összefogott kézzel lecsapott bajtársa fejére.

Terhes volt a csapás s mint a vágott fa esése,

Zúzó s rémületes; megtántorodának alatta

Lábai Sámsonnak, feje lógott mint az ütött galy,

Széles válla között lehajolva; de önnön ütése

És a vére-fogyott test súlya vevé le nehézkes

Lábairól Sundót. Lebukott térdére, felállni

Nem képes, bármint ügyekeznék. Sámson időt nyert:

Visszavevé erejét hős karja, kivonta sietve

A ragyogó kardot s készűlt elvégzeni harcát.

Földbe merített kardjával támasztva magát még

Térden volt Sundó s ahogy közelíteni látta

Öldöklő Tihamért, ily szókat mond vala durván:

„Vajmi veszett voltam, kelevézt hogy hánytam elődbe

Sámsoneb! anélkül most e vér-lepte mezőben

Téged látnálak fetrengeni előttem; azonban

Jőj és végezd el munkádat s tudd meg, ezen kar

Ótta meg ősz Sámsont attól, hogy lásson, örökre.”

„És téged” felelé Tihamér, „most olt el azon kar,

Kárhozatos rabló, poklok fáklyája, örökre,

Hogy soha rosz lelked honnát ne találja s hazátlan

Bujdossék s nyomorún a világok végtelenében.”

Így szólván kinyitá vértét a roskadozónak

S karddal barna fejét elválasztotta nyakától.

Majd kardjára tüzé sisakostúl a fejet és ment

A vállára vetett karddal, vér hullva nyomában:

Rémületes látvány a néző Káldoriaknak,

És nem ohajtott vendég a házban, hova méne,

Hol szomorú csend volt, és nem vala, aki fogadja,

Aki örömmel a győzőnek járuljon elébe.

Ő mene s ellensége fejét kapujára kiszegzé.

Még aznap kétszer harcolt a sági fenyéren,

S még Káldor két szolgának sínlette halálát,

Akiket ők csendes gyásszal mély földbe takartak

És lobogós kopját tűztek sírjaikra; de Sámson

A leütött fejeket réműl kapujára kitűzte.

Fenn vala már a hold s szomorún a puszta falak közt

Ült vacsorájánál Tihamér, elmélve kiirtott

Nemzetségéről s várván a harcot. Azonban

Mint bagoly odvából kisuhan, mikor a fedező éj

Szőnyegeit kiterítve leszállt bércekre, mezőkre,

S messzeható szemeit gyilkos vágyalma vezérli:

Úgy Ságból kijövének ölő szándékkal az ifju

Káldorok és egymást nem sejtve siettek elérni

Úrhida dombjához. Petur első jött be, megállott

A kapunál s nagy gondolatot forgatva eszében,

A kapu két szárnyát betevé s elzárta rudakkal;

Hogy, ha talán egyikök menekedni akarna, ne tudjon

S a sorstól neki szánt ez helytt ma elérje halálát.

Kába! oroszlánnak barlangját zárta magára

S bízott a sorshoz, melyet maga sürgete dúlni.

Jött azalatt Ipoly a tulsó kapun. A kapuzárót

Látta s gyanítá szándékát; de remegni tudatlan

Lelke legott el lőn ugyanarra tökélve, bezárá

A kaput ő is, elebb a tér udvarra sietvén.

És vakon a boszútól, mely dúla lobogva szivökben,

Testvér a testvért ellenségének alajtá.

Mindkettő sietőn a tér udvarra kijutván,

Jelszavakat váltvák, viadalmasan összerohantak.

Mily hamar a tavakon két hullám megtöri egymást,

Vagy mind két felhő, mely összejön a zajos égen

S egymást szélvésszel s haragos villámmal emészti,

Hullván megtépett kebeleikből a sürü zápor:

Úgy ezek a szélnél, a lángnál hirtelenebbűl

Elronták egymást. Leterűlt Petur öccse vasától,

Megszegvén derekát a véknyán általütött kard,

Elhullott Ipoly is bátyjától véve halálos

Szúratokat mellén. Dobaj és a fegyveri csengés

Fölverték Tihamért, bámulva figyel vala s látá

A kettős rohanást, s a kardok villanatában

Legdühödőbb harcot s sietett a térre kijutni.

Már feküvének azok. Kiderűlt a bujdokoló hold

S áruló sugarát bágyadt szemeikre vetette.

A megnyílt sisakon kitekinte utószor Ipoly még

És kitekinte Petur s iszonyú vala kínja szivöknek

Sámson lábainál egymást haldoklani látván.

S nyögve Petur szólott: „Ipoly! így kell válni? de váljunk:

Sors akará, hogy Sámson után a Káldor elessék,

Isten hozzád a sírban.” - S még szólna: de fáradt

Nyelve megállt a halál révén. Vonagolva kinyujtvák

Véres karjaikat, egymásra borúltanak. Így ők

Mondhatlan keserűséggel megváltak az élet

Napjaitól, csak imént vad erőben féktelen ifjak,

Most testeik halom a földön, lélektelen alkat.

Bámúlt a harcon Tihamér és néma-merően

Álla soká, majd a sisakot lecsatolva fejökről

Halvány arcaikat vizsgálta kegyetlen örömnek

Képzelgéseivel: ilyen volt arca Petőnek,

(Öccse nevét mondá), ilyen volt fürge Gyulámé,

S ily halovány az öreg Sámsonnak képe, midőn őt

Éjjel az ádázok megüték véletlen az álnok

Fáklya világánál és vére fiaira lehabzott,

Akkor is óhajtván Tihamért, hogy jőne segédűl,

Akkor is átkozván, bosszút ha nem állna; de örvendj:

Így képzelge tovább, örvendj boldogtalan árnyék:

Ellenidet gonoszúl egymásra vezette szerencse,

S lábam előtt a két Káldornak vére patakzik.

Eljött a hajnal, szomorúság hajnala Ságon,

Harcszerető fiait Káldor nem lelte; de láta

Vérbe borúlt fejeket kapuján a sámsoni várnak.

S rémület és harag és bánat változva eszében,

Elszánás nélkül fogyató kínokban evődött.

Menne, hogy a gyilkost várában elölje, kivánná,

Mint szomjú föld a záport, végének özönnel

Látni elomlását; de maradt mit veszteni; éle

A két gyermek még, még volt bizodalma körökben

A más kettőnek gyászát elbírni, s reménye,

Hogy Tihamér, mielőtt véréhez jutna, kifárad

Harcaiban s elesik küzdő szolgái kezétől.

Őtet azonban az ifju soká nem hagyta tünődni,

Eljött vérdíját megvennie s dönge szünetlen

Súlyos ütéseitől a vert kapu. Eljöve reggel,

A delelő nappal s napesettel; nem hagya nyugtot,

Nem bánatra időt. Káldor szolgái esének

Mint dér-vette levél, s mindennap a sági fenyéren

Harc vala és temetés, s a halál félelme fölötte.

Sámson háza pedig rémségesen álla tetőjén,

Csak kis időre s komor vendéget látva urában.

Rettenetes kapuján kiaszott vérarcok epedtek

A nézőre, s ijedve futott a vándor alóla.

Ságot azonképen kezdé mindenki kerűlni;

Bátrai elhullván, kiszökött a gyáva cselédség;

A betegek kórágyaikból sápadva kimásztak,

Messze hagyák el a házat, hol mindennapi harcban

Dúla halál s lebegett elfordíthatlan enyészet.

Gyermekivel maradott Káldor s már büszke reményi

Elhagyták lelkét. Földben vala dísze hadának,

S még épen Tihamér, őt is megvíni jövendő

És elrontani a házat, mely századon által

Hősökkel s deli szűzekkel gyarapodva virágzott.

Mint fekete felhőt, látá fenyegetve halálnak

Lengeni zászlóját, lélekben látta, de még nem

Engede a kétségbeesésnek; erőt veve búján

Még egyszer, s elvonva Simont így szól vala hozzá:

„Gyermek, igaz fajom a vérből, mely bajnok apákról

Tisztán szálla reám, s mely újra, ha éltedet őrzöd,

Mint serevény erdő, dúsan kivirúlhat utánad,

Hallgass meg s nemződ jó célu szavaira figyelmezz:

Sors-e, vagy átok volt, vagy az égnek régi haragja,

Sámson eleste után, hogy Káldor háza romoljon,

Nem tudom; úgy látszik, végünk bús napja közelget,

Annyira megnehezűlt Tihamér gyilkos keze rajtunk.

És ha kivesztem után még élnetek alku lehetne,

Elhúnynék örömest; de ha engem elejte, reád jön

A szörnyű s elemészt hamarább a déli mirígynél,

Haj! igen is méltókat imily köszönetre; azonban

Mentségünk, ha akarsz engedni szavamnak, ez egy van;

(És hogy akarj, elesett bátyáid lelke kivánja):

Majd ha kiálltunk a véres pályára, viandók

Én s Tihamér, úgy intézem hátrálva csatánkat,

Hogy közel essék e titkos járathoz, azonban

Őt te az elrejtett helyből gyors nyíllal ütöd meg,

Kettővel, ha nem ártana egy s a lankadozónak

Én az utó sujtást megadom, hogy örülve ne lássa

Káldor háza belét, nyomorú Enikőnek utánunk

A gyűlölt! hatalomszemmel ne kivánja szerelmét;

S míg mi alant síron túl is tán kínban evődünk,

Ő ne lakozhassék gyönyöreiben a káldori vérnek.”

Szóla, haragnak szikráit forgatva szemében

A végső szóknál, és választ várva fiától.

Az pedig ily nem várt szavakat mondott vala vissza:

„Káldor, elég a gyász, súlyát ne nevelje gyalázat,

Egyszer harcoltam nem méltó harcot, utáltat,

Kárhozatost, ezután méltót keresek ki magamhoz;

Téged azonban, atyám, tartson meg hosszas időkig

S mentse szegény Enikőt az igaz, s könyörűletes isten.

Én Tihamérra megyek; váljék el sorsom előtted;

Vagy győzök vagy esem; de orúl nem vívok ezentúl.”

„Vessz el hát nyomorú! így szólt a dühült atya, vessz el

Elpártolt vér, majd ha atyád elhulla előtted,

Majd ha vitézi fejét láttad lehanyatlani porba,

Akkor, mert akarod, magad is bár vessz ki vasától.

Ám addig mozdúlni ne merj s megelőzni csatámat,

Mert ha gyanítandom szándékodat, e kezeimmel

Téplek el és szórlak Tihamérnak elébe; s te mennél

Harcra, te árny, te nem is Káldor? légy veszteg, apádnak

Nélküled is voltak diadalmai, s úgy hiszi, lesznek.”

Szólt s elhagyta fiát s a fegyverházba rohanva

Fegyvereit szedegette vadúl s illette magára,

S elbúsúlt keddel készűlt a harcra; de a pört

Hallván szép Enikő, sietett rémülve Simonhoz,

A boldogtalan, és ily kérdést tesz vala hozzá:

„Ah Simon, ah szeretett bátyám, te reménye hitemnek,

Még egyedűl nyájas hozzám e szörnyü napokban,

Szólj, az egekre, miért e pör teközötted, atyám közt,

Kiknél nincs egyebem? Mért a bú Káldor evődő

Lelke homályában, mért a mindennapi harcok

Ságnak szép mezején, s melyet borzadva tekintek,

Rajta sötét lobogós kopjákból a komor erdő,

Mely kivirítani haj! soha nem fog senki könyétől!

És Petur és Ipoly, ők nem térnek-e vissza körünkbe?

S ily egyedűl, ily mindentől megválva, fogunk-e

Élni magunknak kín és bú, másoknak ijesztők?

Ah Simon, én iszonyút sejtek: kiderűlt vala lelkem,

Mint a mennyalapú tószín; most rémület és gyász

Fogtak benne helyet s a halálnak enyészetes árnya.

Mondd el, bátya, mi vége leend mindennek? elég-e

Már amit veszténk, vagy mely gyász várakozik még,

Hogy tudjam, s ha jövend, készen s elszánva találjon?”

Erre felelt mély sóhajtás szakadozva szivéből,

A keserűlt testvér s szomorú vala hangja szavának:

„Vajha szerencsétlen ne születtél volna, vagy eddig

Födne hideg sírbolt, és engem is, élete-untat

Régen ez a tápláló föld vett volna ölébe,

Hogy most, amiket elmém tud, kibeszélni ne kellne,

S amit mondandok, neked azt meghallanod. Árva

Elhagyatott Enikő! örömest hallgatna tovább is,

Mint hallgat vala testvéred, de bizonytalan óra

Rejti sötét végét sorsának; meglehet, eljő,

Még mielőtt vélném s akkor nem tudni, mi hasznod,

Amit már sejtesz? Tudd hát: a sámsoni házért,

Melynek erős népét éjenten Káldor elölte,

Most végivadék Tihamér jő venni boszúját,

És ő az, ki naponként e hadat űzi mezőnkön,

S rettenetes keze műve után serdűl föl az erdő

Gyász kopjáinkból, kiknek maga tette alapját.

És Petur, és Ipoly, ők odavannak örökre. De még él

Győzetlen Káldor, még bírom kardomat én is

S gyáván a gyilkost nem fogjuk várni fejünkre.

Hagyd Enikő, hagyd a sírást, nem fogsz te maradni

Védtelenűl, soha Káldoriak vérébe gyalázat

Sarja ne oltassék, s attól, ha magadra hagyatnál,

És látnál közeledni veszélyt, ójon meg ez a tőr.”

Így szólt s egyszersmind a tőrt nyujtotta; fagyott, forrt,

Míglen bátyja beszélt, Enikőnek vére, s könyeinek

Rémület és búkín zavarták forrásait: a szív

Benne patakként lön, melynek magas ormozatokról

Vad sziklák borzalmai közt fut völgybe panasszal

Árja s nyugalmát a nagy uton nem tudja találni.

Ily vala elszörnyedt Enikőnek szíve: meredten

És irtózva fogá a tőrt hű bátyja kezéből,

Melynek imént maga szép hüvelyét hímzette arannyal

S kedves ajándékot vélt adni Simonnak; azonban

Visszakerűlt vad célja szerint fenyegetni adóját

A veszedelmes vas; de az ártatlannak eszében

Lassanként kiderűlt a vészes pálya; elérté

A szomorú intést s meg kezdett rajta nyugonni.

Csókkal bátyja kezét s a tőrt illette, s szelíden

Elszánt lelke szerint ily szókra nyilának el ajkai:

„Bátya, megértsem-e, ami balúl van rejtve szavadban?

Nemde te is, szeretett testvér, és Káldor, ölemből

A megemésztő harc viharának mentek elébe,

S legboldogtalanabb Enikő, ha ti elmaradátok,

E tőrrel nyomorú lelkének nyissa meg útát?

S ég, te bocsásd e bűnt! én nem fogok élni. Mi volna

Élnem örök kínban? mint fekszik rajtam ez is már,

Melyet adál, melyet sorsunk, hogy mondj ki, parancsolt.

Hárfa vagyok, melynek húrját megtépte szilaj kéz,

Mely soha már meg nem zendűl, hangatlan üres fa;

Még egy ütés kell s a zengőt nem fogja találni

Sem tündér szerelem, sem öröm játszó keze többé.

Ah nem lesz nekem a léttől megválni keserves:

Tőled válni nehéz, és válnom az édes atyától.

S válnunk kell-e Simon? szemeidben, látom, erő küzd

S kétség; ám váljunk, nem örökre, ha kedvez im ez vas

És nem örökre talán, ha fog úgy kedvezni szerencséd,

Mint Enikő érted nagy buzgósággal imádand.”

Szólt s bátyjára borostyánként tapadának erőtlen

Karjai, és csüggött feje, mint a szelíd fa gyümölcse,

Halvány vállai közt; de vihar vala lelke Simonnak.

Nincsen nyúgta tovább, atyját megelőzni ohajtva

Elszaggatja szelíd kötelét a bánakodásnak,

S öldöklő fegyvert s viadalt megy venni magára.

Káldort, ahova megy, nyomban kíséri sötét gond,

És kétségbeesés, ha az elmúltakba tekintve

A még vesztendőt sanyarún számlálja; dühöngő

Elszánás pedig és több mint embernyi gyülölség

Hajtja, ha ön erejét s Tihamért forgatja eszében.

Ott vár a kapunál, s mint a napenyészeti felhő,

Mely záport s lobogó villámot forral ölében,

Mindinkább komor és komorabb lesz lelke; borúsan

Néz befelé, majd nyugtalanúl a sági mezőre

Változtatja szemét. De azonban szökve kijutván

Harcol már Simon és bal sors-hajtotta fejétől

Győző Sámsonnak rosszúl téríti csapását.

Küzd hevesen nagy erővesztéssel az ifju, csapongva

Majd itt, majd meg amott mint a láng, ostromot újít;

S tettei hírre jutandók még, ha szerencse akarná,

Hogy Tihamér kezeit kikerűlje; de mint az utósó

Napnak itélete, jő elfordíthatlan ütések

Súlyaival Tihamér; meg van számlálva csapása;

S mindeniket bizonyos romlás kíséri; Simonnak

Élete, mint felvert házban kincseknek uráé,

Fegyveri közt biztos maradását nem leli többé.

Egy vágás által ketté van szegve sisakja,

Látszanak elnyiladó vértén a szörnyü rovások,

És keze, mely védné, pazarolt erejében alább száll.

A már-már elesendőnek még egyszer az élet

Képe hizelkedik, és ifjúság rózsaszinében

A még nem látott napok állnak csalfa varázzsal.

Mint elhagyta tanácstalanúl a várat, azonkép

Fut mostan mentője felé s minden haladása,

Minden egy-egy lépés hazugúl szaporítja reményét.

Futna tovább, még tán atyjától nyerne segédet

A nyomorú; de utána van a könyörűtelen űző

És egy ütéssel az elhaladót leteríti beérvén.

Ottan ölője szivét kezdé kérlelni az elhullt,

S bágyadtan megemelve fejét, így szól vala hozzá:

„Szüntesd meg, Tihamér, egy pillantatra csatádat,

Egy pillantat után szükség már nem leszen arra.

Éltem enyész, mint a párák játéka, miként a

Délbáb a rónán, s méltó vagyok arra, hogy amint

Véredben, noha még akaratlan, dúltam, azonkép

Szenvedjem haragod súlyát. S nem is e rövid élet

Már s ez örömtelen az, melyért esdeklem előtted,

Irgalmatlan előtt; de ha van még emberi lelked

S isten képe alá nem rejtél farkasi szívet,

És ha keresztény vagy, ha bizol valahára, reménnyel

Állani isten előtt, könyörűlj az erőtelen árván,

Elhagyatott Enikőn, ki neked nem véthete, aki

Senkinek a széles földön soha véteni nem fog,

A boldogtalan ah, igen is büntetve miattunk,

Hogy fiatal napjait gyász fogja fedezni halálig. -

Ah Tihamér, hideg a te vasad keblemben, előttem

Köd terjeszkedik és az enyészet képe borúl rám:

Úgy áldjon meg az ég, amint hozzája kegyes léssz.”

Így szólott s tán szólna tovább; de behamvadozának

Tündöklő szemei: búcsúzó lelke szavaival

S kívánságaival fölszáll vala hűlt ajakáról,

És Sámson nem örűlt dőlt ellensége halálán.

Ifjúsága s szelíd szózatja szivére hatottak.

Irtózván véren tengődő lelke magától

Teljesedése felé látszott gonosz átka sietni.

A holton komoran nyugovék beborult szeme s így szólt

Végre nehéz küzdéseiben vész-ülte kedének:

„Téged ugyan, Káldor, nyugalomnak adott ma ezen kar,

S melyet sürgettél, rád hozta időnek előtte

A keserű végét; de magam vagyok a nyomorúbbik

Mind valamennyi között, kik elestenek és az ölésben

Nincs gyönyöröm többé; inkább irtózni magamtól,

Díja csatámnak, azóta, hogy ifju szemeidnek

Fénye lehúnyt s panaszos szavaid füleimbe hatottak.

Látni fogom, mint véreimet, az erőtlen atyáét,

Éjeimen halovány bús képedet, egy sereget fog

Látni szemem, vadat és szomorút, vér-fonta hajakkal

Rettenetest s beomolt szemmel szemeimbe tekintőt.

Vajha ez életben ne találtuk volna föl egymást!

Vagy te ne lennél káldori faj, vagy sámsoni vér én;

Békén, oh nyomorú, lakhattál volna körűlem,

S vétkemből soha még szellő sem bántana: ám most

Elhúnytál fogadásom alatt, s még akire sor vár,

El fog jutni hamar végéhez, vagy pedig engem

Visz le megállhatlan folyamában az óra hatalma,

S ahova szállandok, gond nem kísér el az áldott

Földbe, hová te uton vagy már; és aki fölötted

Győztösen áll itt, a harcnak nem látja jutalmát:

Szenved igájában ön-lázította bajának,

S fáradságaiért nem adózik örömmel az élet.”

Szóla s tünődve megállt, tova menjen-e kezdeni új bajt,

Vagy hazatérve nyugodjék meg? De közelgete Káldor

S földobbant a föld siető lépteire. Falairól

Látá haj! későn magzatja veszélyteli útját,

Látta merész harcát a fenyéren s jött, harag és düh

Szárnyai lábának, s még messze kiált vala: „Sámson,

Várd az atyát, az volt, ki megölte öcséidet, őtet

Várd be, ha istened él.” De siket pusztában enyészett

Hangja beszédének, Tihamér végezte csatáját.

Most az atyát a legkeserűbb bú kínja fogá el;

Látta lerontott bálványát a csonka reménynek

És nemzetségét betemetve; megáll vala kissé,

Mint kinek a földön már nincs mit tennie, váltva

Néze halálszemmel öldöklőjére s fiára.

Két hatalom küzdött zúdúlt lelkében egyenlőn,

A boszu és bánat; de erőt vőn végre boszúja,

Az lön az úr s egyedűl annak hallgatja parancsát.

Már Tihamérnál van, fia véres alakja előtte,

S ő, mielőtt karját megemelné, ily szavakat mond:

„Sámson, vádoltam magamat, mikor álmai karján

Más nyugovék, titkon keserű vád gyilkola engem,

Hogy kegyelem nélkül, s a boszúnak szörnyü határán

Túl jártam; de te vad, fene vadnál rettenetesb vagy.

Akkor az éj pokol öltözetét burkolta magára,

Csillagi nem voltak, mikor én házadra ütöttem;

Mámor közt töltém lelkemnek régi haragját,

S hogy berekeszthessem munkámat, egy óra elég volt,

De te szünet nélkül csapdossz, mint kánya, szivemre.

Cseppenként szivod el vérét s a vérnek ivása

Még szomjúbbá tesz. Jősz reggel, délben, az estve

Meg nem hűti dühöd lángját. A hosszu halálnak

Kínaival táplálsz, hidegen számolva boszúdat,

Hogy végtére minél több szörnyűséggel elölhess.

Légy átkozva örökre, utált és gyűlöletes vér,

A kétségbeesés kísérjen sírba s dühétől

Megszabadúlni ne tudj, míg a végetlen időben

Tartani fog. - Mi gyönyör volt ez, melyféle vitézség,

A gyengét, nem harcra valót, verekedni tudatlant

Gyilkos acéloddal leteríteni? Annyi halállal

Nem teltél-e be még? Oh hogy kezeimbe legelső

Nem vettem vasamat! harcod végére jutottál

Volna legott s most ezt nem kellene látnom, atyának,

Nem hallnád istentelenűl mosolyogva keservem

Szózatait; de jer el, ha vitéz vagy, küzdj az atyával

S add meg kardjának rég gyűlölt véred adóját.”

Így szólott; de legott Tihamér választ ada mondván:

„Káldor, örülhetnék, ha öröm még volna világon

Lelkemnek, s az egekbe ható hahotával örülnék,

Mert nyomorún látlak, nyomorúbban szinte magamnál,

És hallom panaszod hangját, háznépnek uráét

Még nem sokkal előbb, most kínosan elszakadottét

Mindentől, amit szeretél. S így kelle az élő

Isten igazságát kardunk élére kitennünk,

Hogy te is, én is, utósók a két házivadékból

Harcolnánk egyaránt, s valahára ki lenne csatával

Víva, ki a véres bűnök kezdője, kinek kell

Végre halálával berekeszteni a haragoknak

Kárhozatos napját; és itt van, Káldor, ezen nap.

Én nem vádollak; gonoszabbat mint az üres vád

S rettenetesbet tenni jövök. Vagy téged im ez kard,

Mint fogadásom van, megemészt most, és soha Káldor

Éjjeli dúlással nem fog pusztítani Sámsont,

Vagy pedig én bukom el, és nem lesz gondom azontúl.

Jer neki! el ne feledd, két háznak híre kezünkben:

Sámson-e vagy Káldor: váljék el még ma örökre.”

Szólt s megemelte vasát, s a két ház régi dühével,

Mintha egész erejét bírnák, vadan összerohantak

A végső daliák. Hangzott szakadatlan ütéstől

A vért testeiken, pengettek az összecsapódott

Kardok, s tartott a bús harc sok időig egyenlőn.

Sámsonnak sok ütésektől már rótt vala vérte

S a mindennapi harc jeleit hordozta; de még ép

Karjai űzték a veszedelmet; Káldor erős volt

Bús dühödésében s bántatlan fegyveri által.

S még nem volt az idő, hogy elessenek; egy akarattal

Fáradt karjaikat nyugtatni megálltak, azonban

Alku lön: „a várból kiki még ma csatára kijőjőn,

S régi viszályoknak még ez nap vége szakadjon.”

Káldor az elholtat temeté be keserve utósó

Csöpjeivel s a gyászhelytől megválnia kín volt.

Visszavonult Tihamér, örömtelen, mint kire senki

Nem várt a házban; de nehéz gyötrelmei nyomván

Ment Káldor szomorú várához s rettege látni

A testvértelenűl sínlődő lányka keservét.

Ülve találá azt kifelé fordúlva s merően

És érzéktelenűl a róna mezőbe kinézve.

A kétségbeeső bánat nem omol vala könyben

Arcairól, enyhűl kebelét nem emelte sohajtás.

Arcai holt rózsák, szeme hullócsillag, alakja

Mint szobor a síron, mozgatlan, néma, hideg, bús.

Atyja belépte után fölkelt; de sem ő, sem az, egymást

Szóra nem indíták, egy szemváltással elértvén

Kínérzelmeiket s egyebet mit mondani nem volt.

Káldor elébb mozdúlt és így szólt végre, kinyujtván

Elkeseredve kezét s bú-törte fejéhez emelvén:

„Engem az istennek valamennyi csapása lesujtott!

Szánakozás kísér a föld gyomrába halottat,

S a hív fájdalom és emlékezet a lemenőnek

Virraszt sírja fölött; haj! én már élve felejtett,

Élve halottabb én, nem látom senki figyelmét.

Századig éljek bár, nincs aki örülne, hogy élek

S engem az undok föld betemethet bízton, utánam

Senki könyűt nem hint és senki sohajtani nem fog.”

Szólt és székre vetette magát, könyökébe temetvén

Vas-környözte fejét; de ijedve fölébrede a lány

Andalgásaiból s Káldort elhagyta legottan.

Nem sok időre bejött, kupa volt megemelve kezében

És közelebb jutván leborúlt atyjának előtte

S a poharat remegő kézzel felnyujtva imígy szólt:

„Béke az elhúnytnak s üdvösség a nagy egekben

Isten előtt; áldás kísérje s szerencse az élőt,

S tartsa meg árvának nekem őt, az egyetlen utósót.”

Meglágyúla kemény Káldor szive; elfogadá a

Felnyujtott poharat s kiürítvén könnyei hulltak;

Majdan térdeiről fölvonta magához az árvát

S elfojtódottan nyugtatta sokáig ölében.

Most a nagy bajjal gyüjtött kincs, a keresett hír,

Dús hajlék, mind semmi becsűk, szívének előtte

Még ez az egy kincs van s értéke fölebb az aranynál,

S most százszorta nagyobb, mint volt a boldog időben.

Ehhez tartja magát, ehhez vagyon élete kötve.

Némán tartja soká karjaiban, majd bizodalmát

Véve csatájához fölemelni kivánja jövendő

Jobb sors álmaival s így szól az ölébe simúlthoz:

„Légy nyúgott Enikő, el voltam szánva halálra

S halni kivánatosabb, mint élni örömtelen, ámde

Éretted fogok élni. Ne félj a szörnyü kezétől,

Megfáradva vonúlt várához vissza s ha jő még,

Veszni jövend és tetteiért megadózik előttem.

Élni fogunk s egymás gyászait enyhítve viselni,

S nem sok időre marad pusztán a sági lak; a baj

Napja után megnépesedik sok régi cseléddel

És fogad új hadakat kebelébe: virágzani fognak

Síkjai, gyászaiból feltündöklendik az ős ház

S kedves vendégink jőnek meglátni határát.

Végre komorságát nem fogja-e tája levetni,

Nem jön-e még az idő, hogy búját enyhe tanáccsal

Váltja szelíd Enikőm és nászt hoz az árva tanyához?

Ah Enikő! a káldori faj nem fogna kiveszni

Nyomtalanúl, mint a felhők árnyéka, miként a

Pusztai kút, melynek kiapasztá nedveit a hő,

És az atyának még oka volna, hogy élni ohajtson.”

Így szólott, de hiú szavait fejcsüggve s keserves

Kétséggel hallá s nem tud vala szólni leánya;

Terhes s kínteli volt az idő haladása közöttük

Mint a sánta vadé, ki sebet visz nyögve szügyében

S a veszedelmek elől nagy fájdalmakkal iramlik.

S másodszor kele irtó harc a sági fenyéren.

Küzdöttek kegyelem nélkűl a régi haragvók,

S véresen és dühhel sok időig tarta csatájok.

És megtért Káldor, mint látszék épen, azonban

Melle sebet rejtett s lassú vala karja ütéstől.

Nem késett poharát áldozni a visszajövőnek

A hű lány, fölnyujtá azt kideríteni vélvén

A fáradt atya orcáját; de borúlva maradt az

S csak nehezen fejlék Enikő láttára ködéből.

Elfogadá mégis poharát s az erőteli nedvet

Itta gyönyör nélkül, lelkét nem emelte hatalma.

S már ajkán lebegett a sorsintézetü szózat,

Mely Enikő lelkét elzúzza; de visszamarasztá

A veszedelmes hírt s az utósó pillanatokra

Hagyta kimondását; az utósók voltanak immár

S ő még csalta magát. Enikőt pedig, aki remegve

Függe nyakában még, hogy rosszra ne lenne gyanúja,

Elküldé eleségtárába, hogy ép eledellel

A harcban törtet megvendégelje, ha megtér;

Azt ugyan ő immár nem fogja izelni; de a lány

Hallani atyjának megörült ilyféle parancsát

És úgy hitte szegény, hogy az élet vágya s reménye

Hozta meg e gondot s dolgaihoz láta legottan.

Káldor azonban kötte sebét s legutószor az immár

Puszta terembe vonúlt, hol fegyveri függtek; azokból

Néze betörhetlent, tetemest s tagjaihoz is illőt.

Búsan néztek alá az elődök képei, búsabb

Káldor képeiket komoran mellőzte s tovább ment,

Hol vértek s tarajos sisakok villogtak elébe.

Végre megállt s újjal kezdé fölváltani kardját

S minden fegyvereit. Meghorpadt vérte helyett vőn

Épet, romlatlant s talpig vala vasban; elülről

Nap ragyogott mellén, vállát két sárga oroszlán

Födte kapocsképen, sisakát jegyzette magas toll.

Mindezeket hajdan Sámson hordozta csatáin;

S már régen nyugovók függöttek háza faláról;

Káldor az éjhadnál rablólag orozta magához

S hitte menendőnek, ha magára keritheti, éltét;

Mert finomúl vala s tartólag művelve acélból.

Könnyebb a vasnál s jól vert szálakkal erősebb.

Alkonyodék; de homályt a hold nem hagy vala úrrá

Lennie a tájon, kiderűlt kísérteti fénye

S néma jelentőleg két szomszéd várra lenézett;

És ez időt választá el vég harcra s elérvén,

Ság kapuján Tihamér jelt ad vala hangos ütéssel.

Hallá s megdöbbent Káldor; de nyakában ül a sors.

Mennie kell s csak az egy viadalban van menedéke.

Indúl és Enikőt ígyen szólítja vigyázva:

„Halld, Enikő, még egy harcom van hátra; s magad léssz,

Míg oda vívandok, jer azért le s utánam erősen

A kaput elzárjad s ki ne nyisd, míg fegyvereimben,

(Vígyázd meg jegyeit) engem közelíteni nem látsz”.

És az atyát Enikő szomorúan kísérte s utószor,

A hideg ércekben megölelte, utána bezárván

A kaput és remegő léptekkel visszaeredvén.

S a legrettentőbb harcot most kezdte, rohanván

Vége felé Káldor. Bízton várá be csapásait

Sámsonnak s azalatt ravaszúl rést néz vala romlott

Vérte nyilásai közt testéhez jutni. Födetlen

Tomporait kezdé ostromlani s a csupasz oldalt

Vérbe borítá el; s mindinkább dúl vala vérért

S a vér díjáért lángolva, s hiába esének

Sámsonnak sűrű rohanásai; őt az acélmű,

Mint vehetetlen vár, távol tartotta, s nem engedt

A kard élének, rést nem nyita semmi csapásra.

S már érzé sebeit Tihamér; de csatája utóján

Nem csüggedve vivott, s lassudván, őrzeni kezdé

Védetlen tagait. Káldor, mint aki kaszával

Vágni akar rendet s a kaszát nagy súllyal az ingó

Fűnek ereszti, mohón úgy vágya ledönteni Sámsont,

S oldalt fegyveriből pusztúlt derekához irányzott.

Megrettent a készületet sejdítve s hiúzként

Félreszökött Tihamér s a halált kikerűlte; utána

Kardját másodszor megemelve siet vala Káldor,

S hogy diadalra jutand, ébredt bizodalma; de hónaltt

A fölemelt kar alatt sérté meg Sámson az űzőt;

És sürüen omlottak ütései; mint az eső jég

A vert ház tetején, hangzott szakadatlan az ős kard

Ellensége vasán s tagjait megtörte. Kifáradt

S nem viva már Káldor; sajgó jobbjában az éles

Kard hatalomtalanúl maradott, s viadalmát

Végzé a győző az acélt torkába merítvén.

Elhullott Káldor s habozó hörgéssel akarván

Átkos imádságot s kérelmet mondani, elhalt

A gyászok szerzője s kinyúlt a sági fenyéren;

A győző pedig a véres kardot fölemelvén:

„Hála boszúálló isten, nagy hála nevednek!

Ellenségeim elhaltak fene harcban előttem

S most az utósónak vérét nyujtom föl; imádlak,

Hogy gyász áldozatúl feleim nyugtára fogadd el.”

Így szólt a szörnyű s a vérnek csöpjei hulltak

Kardvasa széléről; de lehajlott most s az utósó

Káldornak testét kezdé megfosztani: „Rabló,

Halva se bírd, ugymond, melyet nem kell vala bírnod

Élve is, örökömet. S ahol vagy, már neked a vért,

A sisak ótalmat nem adand ön férgeid ellen,

Így pedig a hollók fognak verekedni fölötted,

S kedvre hozand, melyet diadalmam szerze, csatájok.”

Ezt mondván leveté megromlott fegyvere súlyát

S visszarabolt örökét öltötte magára helyette.

S amint végigment a sági fenyéren a holdnál,

Vállai s napviselő sértetlen melle ragyogtak.

Legboldogtalanabb Enikő, kínaggodalom közt

Élt azalatt egyedűl a roppant várban, eladva

A könyörűletlen sorstól kétségnek, ijesztő

Képzelgéseknek s egy hosszú lelki halálnak.

A kezdett dolgot feledé s folytatni erőtlen,

Éghez imádságot fölohajtani nem vala képes;

Benn a néma magány kísérteti csende riasztá,

Künn iszonyú volt a küzdők zajgása, s az éjnek,

Ahova ment, őt legborzasztóbb képe követte.

Hasztalanúl váltotta helyét a gyenge hajóként,

Mely lemerűlt s könnyű fáját nem tudva emelni,

Bárhova forduljon, hullámmal telt marad öble:

Úgy Enikő nem volt képes megválni bajától;

Künn és benn egyaránt kínos vala léte. Azonban

A jeladó fegyver feltünt a vár közelében.

Lassan lépdele, gondolatok küzdődve agyában,

Sámson elé s a zárt kapunál kis időre megállott.

Kit látván Enikő, Káldornak véle s szivében

Hosszu sohajtással szakadott meg a régi szorongás;

És csak alig vala sorsának megbírnia képes

Jobbra derűlését. Tántorgó léptei vitték

A kapuhoz s kezei, hogy azont megnyitta, remegtek;

Majd kebelére omolt a némán vesztegelőnek

És csókolta, könyei hullván, a jéghideg ércet,

S mint halovány bimbó csüggött vélt atyja nyakáról.

Föllázadt Tihamér minden csepp vére; de vonta

Őt az öröm szárnyán a megcsalt lányka s menet közt

Még sokszor karjára borúlt hév csókokat adván,

S hogy kebelét a köny megtágította, imígy szólt:

„Oh atya, kedves atyám, megjöttél, nem vagyok árva,

Nem vagyok elhagyatott! Legyen áldott, aki megótta

Éltedet, a kegyes ég. Enikőnek nincs oka immár,

Hogy sírjába kivánkozzék: fog sírni az elhullt

Testvérek holtán; de az élőt a szeretettel,

Melyet azok birtak, buzgóbban fogja ölelni.”

S még mindig némán mene Sámson s zaj vala lelkén

S a vas alatt hangos dobogással nyúgtalanúl vert,

Mintha erős kebelét föl akarná törnie, a szív.

S szólt Enikő: „Atya, nincs-e szavad, mely visszafelelje

Örvendéseimet s e vas fog-e fedni örökké,

Mely hidegen fogad és fagyva hév csókjaimra sem enged?

Ah légy nyúgton atyám: Ságon szent béke lesz ismét,

A viadalmaktól elijedt nép visszakerűlend,

S népes lesz s elevenséggel lakodalmas az ős ház.

Kedvesim elhúnytak, sivatag van utánok eszemben;

Mert soha testvért már nem adand nekem a szigorú menny:

Őket azért soha nem fáradt bánattal utósó

Napjaimig keseregni fogom; de csak úgy legyek áldva,

Mint élőt téged foglak tisztelve szeretni.

Kincs leszen életed, azt híven őrizni, szerelmes

Foglalatosságom s kedvessé tenni, szerencsém.”

Ekközt a várnak belső tereméhez elértek.

Ott feketű csészén pillog vala hamvadozó mécs,

S gyenge világa derűt kölcsönze az éji homálynak.

Most Enikő leszakasztva magát követője nyakáról

Ment, hogy vég poharát áldozza s ez ünnepi tettel,

Hogy még élni fogand, noha inkább halna, jelentse.

És szép volt a lány, s őtet nem tette virító

Kor, nem az ifjúság, tündérlő kelleme széppé,

És nem a mennyei arc egyedűl és a deli termet;

Bájló egy maradóbb szépségnek bélyegi által:

Tűkör volt a test, a legszebb lélek alakja.

A halovány bú csak vonzóbbá tette, varázsként

Ült az epedt arcon, szeme harmatgyöngyein, üldve

A szivet és annak nyugodalmát lesve halálra.

Fölrettent Tihamér s állt elszörnyedve magától

Mint villámtól vert, zivatartól megszakatott fa.

A szépség könyvét kinyitá harcsorsa előtte

S olvasa benne nyomort, borzasztó tettei bérét.

A jelen és a múlt harcoltak eszében, azoknak

Lett vad honjává s szörnyü eszmélete kín volt,

Kín, melynek végét be nem éré képzeletével.

Jött Enikő elszánt fájdalmmal az angyali arcon

S hozta be vég poharát. Tihamér, valamintha halálnak

Álmaiból ébredne, merőn felnyúla helyében,

S mintha elég kínt már nem nézett volna szivének,

A sisakot fölütötte fején. Elhalva rogyott meg

Szép Enikő e látványon: képetlen ijedség,

Rémület és, mely mint villám futa által idegjein,

A szörnyű csalatás, megtörték teste hatalmát.

Megrendűlt keze a poharat nem bírva kiejté,

Lábai roskadtak, szeme, mint a hamvadozó tűz,

Bújt pillái alá; ájultan hulla le, s kedves

Arcaitól a vér látszott búcsúzni örökre.

Sámson ijedve rohant az esőhöz s nem puha karján

Mint kasza-vágta virág nyugodott a lányka fehéren.

Őt a veszni menő ifjú kétségbeeséssel

Nézte soká s képes nem volt mozdulni helyéből.

Majd kerevetre tevé, s mint áll szentének előtte,

Kit keresett bércen, völgyön bujdosva zarándok,

Úgy állott Tihamér vas térdit földre bocsátván

A húnyt lányka előtt, s ha örökké élnie sorsa,

Más helyet a széles földön nem venne magának.

Most még egyszer az ájúlt lány kezdette emelni

Szőke fejét, sóhajtás jött ajakára s erőtlen

Szempillái alól a rejtett fény kitekinte.

S úgy látszék, megszünt félelme, merően epedtek

A leborúltra szemei s már nem volt bánat azokban.

Ajaka nyílt - gyász rózsák közt így nyildokol a sír -

S „Meglátjuk, Tihamér, egymást!” így szól vala halkan

„Éjfélben s éjfélek után.” És szózata megszűnt,

Mint az ezüst húrnak pengése, ha megszakad, és a

Lant kebelét többé nem hangoztatja dalokhoz.

Jött a szép hajnal s Enikőt meghűlve találá,

Jött a dél ragyogó súgára; de színtelen a lány

És hideg és halovány, mint völgyeken a fuvatag hó.

Őt Tihamér a sági mezőn sírjába letette,

S mint az elégett ház, állt szörnyű tettei végén.

Múlt a nap s eljött a csillagsátoros éjfél,

Néma komoly csend volt körülötte s homálya ködében

Rémületes sanyarú képek kápráztak ijesztőn.

Mindennél sanyarúbb, mindennél sokkal ijesztőbb

Ült Tihamér Káldor várában, réme magának,

Réme az éjfélnek, s amint kitekinte merően

S gondolatok nélkül, (csak fájdalom ég vala benne)

Ím kinyilék halkan könnyű suhogással az ajtó

S szép Enikő, a káldori ház hajadonja, belépett.

Termete lágy habból látszott alkotva lebegni,

Két szeme bájtűz, mely egeket leidézne, aranylók,

Mint az aranyfelhő, voltak hajfürtei, arcán

A legszebb fiatalságnak rózsái virúltak.

Szép volt a lány és fiatalságában igéző.

Ah de hamar kedves ragyogása hanyatlani kezde:

Bú foglalta helyét az imént tündökletes arcon,

A szemek ép sugarát köny fárasztotta, lehulltak

A ragyogó fürtök halovány mellére zavartan,

Éktelenűl, hamvadt a kéjtől hajnalodott arc,

S lassanként fiatal rózsái lehervadozának.

Végre halói sohajtás jött a puszta kebelből

S a gyönyörű termet hideg ájúlatra leomlott.

Szörnyen tünt e kép Tihamérnak, nem vala képes

Állni tovább, arcúl a földre borúla előle

S eszmélet nélkül gyötrődék végig az éjen.

De valahányszor az éjfél tünt, mindannyiszor ifjan

És gyönyörűn Enikő jött, hogy hervadjon előtte,

S mondhatlan nyomorúsággal töltötte be lelkét.

Őt látá a róna mezőn, a vári falak közt,

S mert élvén nyugtot nem lelt, maga ásta magának

A lenyugasztó sírt s befekütt megvárni halálát.

És letüzé, mellyel boszuját töltötte, fejéhez

A ragyogó kardot, buzogányát tette szivére,

Hogy nehezen fekügyék, mint a sors átkai, rajta.

Ott is az elszántat Enikő nem hagyta nyugonni,

Jött fiatalságában mosolyogva, gyönyörre csaló kép,

És ült a feküvő lábához, epedtek azonban

Arcai már s Tihamér iszonyodva szökött ki helyéből,

S ment mind vad, melynek fekvét fölverte vadászeb,

A vadon életnek ment bolygani tömkelegében,

És a sági vidék nem látá őtet azontúl.

A két vár pedig omladozott, bús fészke bagolynak,

S a viharok zordon hárfája, hol a rohanó szél

Nyílt kapuk és ajtók szárnyait verdeste falakhoz,

S messze süvöltő dalt zengett a puszta határnak.

Kiskeszi(?), Úrhida(?), Pest,