A’ Kétség.

Hát tsak meg nem illetődik

szíved árva sorsomon?

És ha szívem érted sínylik,

nem sajnálkodsz lángomon?

Meg nem indulsz, ha könyezve

megszorítom kezedet,

vagy ha mellyem senyvedezve

felsóhajtya nevedet?

Míg gyötrelmimet panaszlom,

húnyorogva megnevetsz.

Ha ellenben elbutsúzom,

azzal kérlelsz, hogy szeretsz.

Ha könyvezni látsz, megállasz,

‘s csókjaimtól elszaladsz,

sem magadtól nem botsáttasz,

sem öledbe nem fogadsz.

Óh’ ha színlett édességgel

megraboltad szívemet;

ha elloptad álnok szemmel

drága tsendességemet:

vagy világos megvetéssel

tedd tellyesnek kínomat,

vagy viszontag szerelemmel

téreld vissza káromat!