A kétségbeesett szerelem

Húllj mennykő! hegyek ormai mind csattanjatok öszve,

Lobbanj, s lökd ki magad földünk bedugúlt üregébe

Fúladozó kéntűz! Rokkanjatok öszve kiterjedt

Égi erők! minden zúdulj a régi zavarba.

Ím! a rút habarék már mint sodródik az örvény

Forró torkában. Mely könnyen kortyan el a nagy

Minden! az elmállott fénytestek cifra világa

Mint hal, s mint elegyűl a kóválygó komor éjnek

Bolyhaival! - Lássad - megenyész! kíméljed az angyalt,

S vedd ki Ruszándámat, felséges erő! kit az omlás

Nem mozdít meg örök helyedről, s tedd a haboknak

Nagy partjára. De ni! hova bolygék? Nemde reményem

Alkotmányi ezek, melyek lezuhantak előttem?

Boldog egek! hát én csak azért láttam meg a hajnalt,

Hogy tudjam honnan számlálni keservimet? Álnok

Vértörvény! ki a honőrzés színének alatta

Óltalmadra talál! most már most érzem acélos

Öklödnek súllyát. Óh hát csak azért vezetél be,

Ámító szerelem! rózsás berkedbe, hogy ottan

Első lépéssel mindjárt tüskébe tapodjak?

Csitt! ahol a most nyílt violákkal s gyenge kökörccsel

Bészórt oltárnál gondatlan örömbe Ruszánda

Bokrétázza magát, s engem les játszi szemével,

Meglepem őt. - De minő ropogás? repedeznek a hajlék

Oszlopi! - egybe ledűl! fuss édesem! édesem ímé

Egy dörgő mars szó porrá ordítja reményünk!

Rettenetes kétség, elnyomsz. Nincs irgalom, úgy-é?

Változhatatlan rend! ölelő karod

Meg nem hajolhat? Rántsd ki tehát fene

Dárdádat, és - mi haszna kérem?

Arra se hagyja magát beszélni.

Elvesztelek hát? (rettenetes szavak)

Édes Ruszándám! s orvosoló kezed

Meg sem tapintá bélyukasztott

Mejjem örök sebeit; se számból

Nem hallhatád meg mostoha sorsomat,

És hogy keservem száma telyes legyen,

Nem nyúgtat egy felejthetetlen

Elszakadáskori: Isten hozzád.