A kevély [1]

Nézd csak azt, ki amott sétálgat kevélyen,

Mindent megvét s útál szemeivel mélyen.

Felemeli orrát a többiek felett,

Öblös vitorlája hajt igen nagy szelet.

Ezt mihelyt valami szellő megmozgatja,

Azonnal kétfelé büszkén fintorgatja.

Fel sem vesz senkit is nagy rátartiságban,

Mintha csak ő volna ember e világban.

Sajnálja a főldre bocsátni lábait,

Útálván a véle testvér főld porait.

Nem méltóztatik ő kimondani a szót,

Az u-t o-nak mondja, a-nak teszi az o-t.

Ezt is foga között szűrve kell kitenni,

Különben parasztos s comis fogna lenni.

Sőt még nagy lelkének az esik terhére,

A Teremtőt azért veszi crisisére,

Hogy amely levegőt a szegény kilehell,

Úri tüdejének ugyanazt színi kell.

Most is a’ derogál dagályos szivének,

Hogy róla a múzsák verseket kőltének.