A kevély [2]

Nézd csak azt, ki amott sétálgat kevélyen,

Mindent megvét s útál szemeivel mélyen.

Felemeli orrát a többiek felett,

Öblös vitorlája hajt igen nagy szelet.

Ezt mihelyt valami szellő megmozgatja,

Azonnal kétfelé büszkén fintorgatja.

Fel sem vesz senkit is nagy rátartiságban,

Mintha csak ő volna ember a világban.

Sajnálja a főldre bocsátni lábait,

Útálván a véle testvér főld porait.

Sőt büszke lelkének az esik terhére,

A Teremtőt azért veszi crisisére;

Hogy amely levegőt a szegény kilehell,

Úri tüdejének színi ugyanazt kell. -

Emberek! vagy hérók légyetek s istenek,

Ha kevélységtekkel lehettek ilyenek;

Vagy légyetek vélünk emberecskék ti is,

Így több becsűletet fogunk adni mi is.

Mely nagy balgatagság, csak embernek lenni,

Mégis a hasonló embert fel sem venni!

S azzal, hogy valaki másikat megvetett,

Azzal pretendálni tőle becsűletet.

A becsűlet olyan dögpárának langja,

Mint a lidérc, melyet szűl a sír barlangja.

Aki ezt kergeti, elrepűl előle,

S azt szokta kísérni, aki szalad tőle.

Az embernek igen kényes természeti,

S magát megvettetve látni nem szereti. -

Mit nyér hát, ki mindent odavét oktalanúl?

Őtet is megveti minden: s kárán tanúl. -

A kevélység csupán a bolondnak gondja;

Úgy van! mert a kevély a világ bolondja.

Hát a világnak ily bolondja sok van-é? -

Hogyne! sőt a világ az ily bolondoké:

Sőt már a kevélyek oly nagy számmal vannak,

Hogy aki nem kevély, már azt tartják annak.

Tarka luftballonok! lebegő árnyékok!

Gyermekségből támadt fényes buborékok!

Lám a nemes ércek mind fenékre szállnak,

Mikor az otromba tökök fenn úszkálnak.