A kiállhatatlan szépről

Messze, messze, napkeletnek,

Merre nyári felhők mennek,

Madarak elvándorolnak,

S halni járnak a fuvalmak;

Kék hegyen túl, tengeren túl,

Kiérve a szivárványbúl,

Át ezen s a másik égen,

Töméntelen semmiségen,

Valamikor hajdanában,

Mátyás király fénykorában,

Mikor még a földön

Laktak a tündérek,

Karmazsinban jártak

Sarkantyús vitézek;

Holtig hűn szerettek

Asszonyok, leányok:

Akkorában réges-régen

Ragyogóbb nap járt az égen,

Rózsa virult minden ágon,

Sok megesett a világon.

Ritka volt a szerencsétlen,

S ha valaki az volt épen,

Szomorú lett a nótája,

Mesélt róla a nép szája,

Sokáig, sokáig,

A mohácsi csatáig.

Ottan aztán vízbe halt...

Ott halásztam én e dalt...

Nektek adom, hagyva rátok -

Ha van benn - a tanulságot.

Egyszer volt egy számadó,

Annak volt egy szép leánya,

Kit neveztek országszerte

“A kiállhatatlan szépnek.”

Annak kelle őt nevezni,

Mert valóban olyan szép volt,

Hogy nem állhatá ki senki.

Aki egyszer rátekintett,

Ragyogó szemébe nézett,

Azt szemével úgy megverte,

Megigézte, megbűvölte,

Hogy az ilyen szerencsétlen

Azután csak neki váltott

Rengetegnek, rónaságnak,

S addig epedt, sirdogála,

Míg szivét mind elsohajtá,

Két szemét mind elkönyezte,

S “Árviola” névvel ajkán

Valahol rideg magányban,

Ahol érte végórája,

Kilehelte árva lelkét.

Oh ha én azt elmondhatnám,

Hogy ha ilyen, hát milyen volt?

Mi csodás az a bű és báj.

Melynek fénye épen olyan

Égetőn ragyog, mint a nap?

No de Isten jól akarta,

Hogy halandó ember ajka,

Teremtő művész ecsetje

Lenne arra képtelen mind.

Mert jaj lenne akkor nektek,

Mai gyönge nemzedéknek!...

Mint a vézna, vad sikárfű

Vizmosott hegy oldalában

Nyárközépi napsugártól:

Gyöngyfekete szép szemétől,

Annak olvasztó tüzétől,

Csak ha róla álmodnátok,

Elégnétek, hervadnátok!

Oh, higyjétek el nekem, hogy

Mint a kora hajnalfényben

Fehér liliomlevélen

Ragyogóan rengő harmat;

Vagy miként a gyöngytengerben

A kristályfehér tajtékhab,

Melyet csöndes éjszakákon

Fölmerülő kősziklákon

Titkon a szerelmes holdnak

Epedő sugára csókdos:

Olyan szép volt, és úgy fénylék

Makulátlan szüz keblének

Szemvakító fehérsége;

És ki azt pihegni látta,

Amikoron egy-egy fürtje

Éjsötétséges hajának

Ott pihent két halma közt, mint

Koromszárnyu hamvas lepke,

Kit szegényt, erősen édes

Illatával széditett le

Gondtalan víg röpte közben

Szerelemvágyat lehellő

Nyílni vágyó rózsabimbó:

Mondom nektek jó lélekkel,

Aki látta e fürt árnyát

Visszatükröződni hónál,

Habnál is fehérebb, fénylőbb

Keble rengő tűkörében:

Azt lecsattanó villámként

Járta át a gondolat, hogy

Itt e szép kerek világon

Százszor élni és születni,

Dárius kincsével bírni,

Seregeknek ura lenni,

És azután üdvözülve

A felséges mennyországban

Isten trónja mellé ülni,

Ott örökké fényben élni -

Ah! távol se érne annyit,

Mint e gyilkos szép szemeknek

Ragyogó mosolytüzében,

Itt ez izzó lávaajkak

Velőforraló hevétől,

Ezek közt a Karrarának

Minden márványát sötétre

Szégyenítő jégkarok közt

Isteni gyönyörüségben

Elszédülni, elalunni,

El-elhalni,... és azután

Akár végkép meg is halni...

Mit is érne fölébredni?

A mennyekből földre esni!

De mit mondok, mit beszélek,

Mi hijába toldom a szót!

Elég volna mondanom, hogy

Fényes, tüzes nyári délben,

Mikor a hűs réti érben

Itatgatta kis libáit,

S maga is lenyujtogatta

A kristálykavics fenékre

Gömbölyded szép tejhablábát,

És a víz mohón kavargott

Körülötte s szédelegve

Keringett, forgott az örvény:

Maga a nap is megállott

Csodájára s láthatólag

Reszketett minden sugára,

Mint a nyárfalevél, a kéjtől...

De minek is űzöm-fűzöm...

Száz szónak is egy a vége:

Gyönge ember, anya szülte

Hogyha látta, ki nem állta.

Híre is ment és kerülte

E világi anyamagzat

Mint bűbájost, megigézőt.

Mert ha a közel határon,

Szolgagyerek avagy úrfi

Útnak indult, édes anyja

Igy intette, ótta szóval:

“Eregy, szolgám, jó cselédem,

Járj a bölcs isten hirével,

És ne félj rúttól, gonosztól:

Mert hatalma nincsen annak

Az istennel járó ellen.

De kerüld el messze, messze

A kiállhatatlan szépet,

Aki őriz túl az éren:

Mert ez ellen nincsen mentsvár.

Ha tanyát ver a szivedben,

Ki nem űzi senki onnan.”

Ilyeténkép egyre messzebb

Félemlítő híre terjedt

Árviola szépségének,

Veszedelmes szép szemének.

Volt azonban és pediglen

Csak a tőszomszéd határban

Egy kicsinyke csordapásztor,

Egy apátlan árva gyermek,

Ki ugyan magát vallotta

Bandinak, de kit mindenki

Csak úgy szólitott: te füttyös!

Mivel olyan nagyon szépen

Különösen fütyörészett,

Hogy magához csalna véle

Minden nyájat és előtte

Mindennemü lábas jószág,

Úgy javult, akár a gőböl;

Ennek, hogy nem volt, ki ójja,

Ki eszölje: nem is félté

Senki a veszedelemtől

A sinlődve serdült árvát.

Ez oly elszánt vakmerő volt,

Hogy benéze Árviola

Tűzszemébe bizton-bátran,

S rajta nem fogott a bűbáj.

No de már gyerekkorában

Oly erős volt, hogy magánál

Kétszer akkorától sem félt... stb. stb.