A KIMÉRÁK ISTENÉHEZ

Te, Isten, ki Titok vagy, tudod,

Hogy én nem vagyok mai gyermek:

Az én ügyem a te ügyed

S ki ellenem támad, azt verd meg.

Mert mi együtt kezdtük a hűhót,

Mert egyformán Titok a voltunk

S ami lázmunkánkban hazug,

Mindent, mindent együtt koholtunk.

Te, Isten, mi egyek vagyunk:

Mikor kimérákba szerettem,

Már ott voltál hátam mögött,

Nehogy kimuljak hülye sebben.

Nógattál folyton, konokul,

Hogy véresen be a bozótba

Törjek magyarul, dalosan

S hogy ne némuljon el a nóta.

Én voltam, Isten, bolond nyilad

S nyiladat most már messzelőtted.

Fölemelt, véres homlokom

Nem ejtem porba most előtted.

Mert, jaj, nagy dolog ez a dolog,

Nagyobb, több, mint egy élet ára

S én más bolondként nem megyek

Egykönnyen a kálváriára.

Most: vagy-vagy, eldől, ha akarod,

Hogy ér-e valamit a kardunk

És hogy ér-e az valamit,

Mit együtt kezdtünk és akartunk.

Titok vagy, ős Titok, tudom én,

Velem együtt és a világgal,

De egy percnyi szeszélyedért

Mégsem égek el hiú lánggal.

Együtt kezdtük, vihar-fellegek

Nőttek a fejemre azóta,

Te, Isten, te, Titok, közös

Bűnünk volt minden bűnös nóta.

Mikor még mint kicsi nebuló

Templomban diktáltam a zsoltárt,

Már akkor bűntársam valál,

Már akkor is fölbujtóm voltál.

Éreztem viharos kezedet,

Mely fiatal hajamat tépte:

Te voltál az elinditóm

S kell, hogy te légy utamnak vége.

Az én ügyem a te ügyed is,

Hogyha hivedet meg nem tartod,

Nem hisz benned majd senki sem:

Isten, Titok, elő a kardod.