A KINCSKERESŐ.

Nagy erdőség felé két vándor indúl,

Ez ifju még, amaz már hetvenen túl;

Mely mint bomlott ostor szakadt két ágra:

Az útfőnél az agg leülve vára.

És mond: ‘Fiam! jobb lesz utazni ketten,

A nap leszáll, éj és vadon kietlen!

Én jó uton foglak vezérni téged:

És agg fejem minden bajtól te véded!’

S a két utas megy a setét vadonban,

Hovatovább egymáshoz fülve jobban;

- Nagy ritkaság, hogy ily hiven vezessék

Egymást: ifjú erő és agg eszesség!

És míg az ősz multjába tér, beszélvén

Jó, rosz sorsát, mely átvonúla éltén:

Előre száll az ifju gondolatja...

Tul a bércen szerető szív fogadja.

Amint az út fogy: lelke annyit érez,

Repülni vágy réglátott kedveséhez;

A lány szegény, nincs drága gyöngye, kincse,

Legfőbb kincsűl hogy a sziv őt tekintse!

És jő az est, leszáll aztán az éjjel, -

Birkoznak a kelő vihar szelével

A rengeteg hatalmas águ fái; -

»Vajh hol fogunk most enyhelyet találni?!«

Az agg letér az útról s jól irányoz,

Mert érve tág barlang sikátorához:

Leszállanak sötét öblébe annak,

Hol a vihar dühétől óva vannak.

S mig odafenn zuhog, csattog, villámlik:

Olykor hat egy múló rezgés odáig.

Vagy a hangos, öblös barlangtorokban

Megőrvényző szélvész zug ottan-ottan.

Rejtelmivel megérkezett az éjfél, -

Némán ül a fiú az agg fejénél;

Majd szól halkan: »Mit látsz öreg?« - de álom

Vett már erőt a fáradt úti társon.

Az ifju néz... szürkűlő fény világol

Előtte a barlang zugába’ távol;

S amint később erőt vesz a sötéten,

Lelket kap a fiú, hogy arra lépjen.

Tág pinceként ki van öblözve a fal,

Erős vasrács az ajtó, nagy lakattal;

S belől tömérdek kincs! medence, kádak,

Gyémánt- s arannyal színig töltve állnak.

És megkapván a kincsnek átkos éhe:

Nézett, bámult, - nem birt betelni véle!

»Hah! - gondolá - mint fénylik - mint mosolyg rám!«

Majd visszacsúsz, - s társát felkölti, mondván:

»Vén kalaúz, ébredj már álmaidbúl!«

Szél és vihar megszünt, az ég kitisztúl.«

És a setét, nyirkos helyről kilépvén,

Haladnak a kelő hold tiszta fényén.

Az ég boltján világok milliói...

S mig kezd az agg szent ihletéssel szólni,

Hirdetvén a nagy természet csudáit,

És lelke hisz, megnyugszik, érez, áhit:

Társát dühös kincsvágy kinozza útján;

Melytől végkép elszédülvén, vakulván:

Keblében sok nemes virágot elnyom,

- Szerelem és hüség virágit, - e gyom.

»Miért adnék e kincsből az öregnek?

Kit már ugy is maholnap eltemetnek!

Miért lennék egy szónak rabja holtig...?«

S szerelmeért szivére zúgolódik.

Eléje tűn a kis lak, kertje, tája,

De most azt oly szegényesnek találja;

S a hű leány, kis hófehér köténnyel...

De most reá gondolni szinte szégyenl.

Mennek tovább; - a bölcs öreg ha mit lát:

Elmélkedik, sok tárgynak érti titkát;

Ismér fát és füvet, hatásra nézve, -

‘Ez a vérfű, a bérc mesés növénye!’

És a fiú aggálya épen az volt:

Mint nyitja föl majd a nehéz vasajtót?

»Hah, itt a kulcs!« s mohón utána kapván:

Örvend a fü závárnyitó hatalmán.

Már megviradt. Az erdőből kiérve:

Az ifju szólt: »Ama kis lakba térj be!

S mondd a lánynak: reám többé ne várjon!

Szeressen mást, van más is a világon!«

‘Rosz úton vagy fiam! szivedbe látok...

Botor kincsvágy, hiú álom, nagy átok!

Érzelmeit, ha hű sziv szivnek adja:

Ez a kincs! és boldogság a kamatja!

Ódd a szivedet, hogy esküjét ne szegje...!’

De a fiú ezüst, arany betegje,

Se lát, se hall, - és megfordúlva gyorsan,

Eltűnik a sziklás, sürű vadonban.

Napok mulnak, - s a bérci tölgyek ágán

Nehány lomb csügg, az is színvesztve, sárgán;

Az ifju tán a sors kegyence eddig?

Sőt életén csak gúnyos átka fekszik.

A mély vadont bujván, mint a vadállat,

A kincses bolt nyomára nem találhat;

Fenn-léte kín, - s el-elszunnyadva néha,

Kinzó látvány s csalódás martaléka.

Láz van lelkén, reszket szederjes ajka,

Tépett, vadult, - nincs Isten képe rajta.

Nem tudja: most van-e gyötrelmes álma?

Vagy álom volt az, hogy kincset talála?

Eszébe jut szerelme, hitszegése, -

Tovább bolyong s lel újabb szenvedésre.

Ki a hűség ösvényéről letévedt:

Annak kinzó bolyongás lett az élet!

Aztán kincset s vak szenvedélyt megátkoz,

Visszavágyik az elhagyott leányhoz;

Amit üzent, megborzad rá...! de hátha

Mégis várná hiven a régi mátka?!

És a szíve most még gyötrőbb lángra gyúlad,

Mert hasztalan keres csapást vagy útat:

Irányt veszít; - az erdőből, bozótbul

Kijutni vágy, - de még belebbre bódul.

Igy van soká. Mig egy hűs alkonyatban

A kis lakhoz lyukad ki öntudatlan;

Benn hangzanak a vig násznép danái:

Kincset csak a hű szív utján találni!