A KIRÁLY ESKÜJE

Megesküdt a király

Hunyadi Lászlónak:

„Esküszöm az égre,

Az ég istenére,

Bántani nem foglak.”

Készül föl Budára

Jó Hunyadi László.

Ne menj fel, ne menj fel,

Ne légy életeddel

Könnyelműen játszó!

Vermed lesz Budavár,

Beleesel, ha mégysz,

Maradj lenn Belgrádban,

Vagy bujdoss hazátlan,

Szép fiatal vitéz.

Kora még tenéked

Sírba fekünnöd le,

Éktelen halotti

Szemfedőt borítni

Ékes szemeidre.

Hazám szép vitéze,

Ne menj föl Budára!

Látod, mi villog ott?

Nem a te csillagod...

Hóhérbárd sugára!

„Balga aggódástok

Nem ijeszt el engem;

Köszönöm tanácstok,

De reá nem állok,

Megyek, föl kell mennem.

Vén Budavárban van

Ifju menyasszonyom;

Érted száz halálba

Mennék meg sem állva,

Szerelmes angyalom!

De halálrul ottan

Szó sincs, nem is lehet,

Megesküdtél nekem,

Királyom, s én hiszem

Szent esküvésedet.”

Nemes bizalommal

László Budán termett,

Ássák a zsiványok,

Ássátok, ássátok

Alája a vermet!

Menyasszonya keblén

Meg sem pihenhetett,

Szerelme egébül

Mély pokolba szédül:

Tömlöcbe vettetett.

„Miért dobtok engem

Fekete tömlöcbe?”

- „Mert királyod ellen

Van szándék szivedben;

Hüséged megszegve.”

- „Én királyom ellen!

Én hüséget szegő!

Emelj szót ellenem,

Lelkiisméretem,

Légy bíróm, lépj elő.

Ez hallgat, ez alszik,

Mint csecsemő-gyermek

Anyja lágy ölében,

S engemet, oh szégyen!

Itt bilincsre vernek.

Vegyétek le rólam

Ezt a rozsdás vasat,

S adjátok helyébe

Hazám védelmére

Tündöklő kardomat!”

Beszélhetsz, jó vitéz,

Senki sem hallgat rád,

Tömlöcöd becsukták,

Halld fordulni kulcsát,

Csikorogni a zárt.

Nem sokáig hagyták,

Hogy magát eméssze

Nagy Magyarországnak

Legszebbik virága,

Legnagyobb vitéze.

„Kelj föl, és jöszte ki!”

- „Szabad vagyok tehát?”

- „Szabad lész, oly szabad,

Hogy egy óra alatt

Ott vagy, ahol apád.”

- „Mit? megöltök engem?

Apám szent nevére,

Ez őrült merészség!...

Ki sem hallgatva még,

És már elitélve.

Hunyadi Jánosnak

Vagyok én gyermeke;

Velem így tennetek

Nem rettent bennetek

E félisten neve?

De volnék akárki,

Én ártatlan vagyok,

S a király végtére

Esküvel igérte,

Hogy bántani nem fog!

Halld meg, egész világ,

Tehozzád kiáltok:

Igy add rá hitedet,

Ha esküvéseket

Tesznek a királyok!”

Szép vitéz Hunyadit

Föl Szent-György terére

Hurcolták a latrok...

Többet is akartok

Tudni? kifolyt vére!

Háromszor csapott a

Hóhér a fejéhez,

S László vitéz még él,

Él, s halljátok, beszél,

Ekkép szól a néphez:

„Én ártatlan vagyok;

Ha volna is vétkem,

Bünhödtem már érte,

S törvény értelmébe’

Szabad már személyem!”

S föláll László vitéz,

De megbotlik lába,

S estében negyedszer

Sujt hozzá a mester

És fejét levágja!

Lemenőben volt a

Nap, piros volt arca,

Vad haraggal vetett

Végső tekintetet

A véres piacra.

Azért volt a nap oly

Haragos kedvében,

Hogy a nép csak állt ott,

S merőn szájat tátott

Tehetetlenségben.

Mért nem éltem akkor!

Mért nem voltam ottan!

Kiáltottam vón a

Gyáva bámulókra

Veszett fájdalmamban:

„Föl, ha istened van,

Föl magyar nép, és e

Gaz királyt legottan

Fojtsuk az ártatlan

Áldozat vérébe!”