A kis kutya.

A kis kutya.

Mégis a legszebb állat.

Magasba trónol fönn a vánkoson,

csodálva nézem sokszor órahosszat

és fürge szívverését számolom.

Ha álmodik csontokról és ebédről,

gondolkozom, milyen a kutya-álom?

Milyen lehet az élete, az álma

ezen a vad és végtelen világon?

Szegényke mindig bús. Kérdem, mi bántja,

s virgonc szemem kerüli futva-félve.

Egy néma-csöndes bánat titka ködlik

enyves szemébe, barna, bölcs szemébe.

És firtatom: nem szeret úgy-e senki,

s buksi fejét búsan térdemre ejti.

És szólítom: menjünk a kertbe ki,

s lengő fülét lassan leengedi.

Vagy unszolom: hazádtól messze estél?

és mélabúsan önmagába mélyed.

Vagy kérdezem: fáj, úgye fáj az élet?

s reám borul, akár egy drága testvér.

És nógatom: szólj a kutyavilágról,

hol testvérkéd, apuskád messze él,

és kutya-házak vannak, kutya-szobrok.

Száját feszítem és mégsem beszél.

Vagy kérdezem: anyácskád gyászolod te

úgye-úgye, hogy nem jő róla hír?

Nem tud beszélni, a kedveske néma.

És sír és sír... Szegény kis kutya sír.