A kis templom a nagy dómban

Fölötte égig ér a szirt.

Olyan törékeny, oly kicsi.

Harangja elhaló szavát

Ezer gúnyos harangvirág

Az erdőn túlcsilingeli.

Fenn Isten jár a csúcsokon.

Amerre fényben elhalad:

Testőrei: dárdás fenyők

Állnak titáni sorfalat,

A szirt felett, s az ég alatt.

Dördül az ormok orgonája,

Az Ünőkőre ború száll.

A mérhetetlen szikladómban

A kis fatemplom félve áll.

Belőle félve száll az ének,

A dícséret a dóm urának:

A magasságok Istenének.

Mert emberkéz emelte csak.

Fenn az Úr lépked hallgatag,

A maga-építette dómban.

Önnön művében elmerül:

Az örök-szépben, örök-jóban.

Fenn az Úr lépked hallgatag.

A fenyők némán szalutálnak.

Ő néha-néha fölriad,

S visszaköszön testőrhadának,

A sok sötét, szurkos titánnak.