A kisértet.

Ott a kertben, a mint látom,

Egy szoba vagyon még:

Oda szállni, jó barátom,

Már óhajtottam rég.

Nem, nem! azt nem tehetem

Kedves vendégem!

Mert lelkiösmeretem

Megtiltja nékem.

S mi okból kivánnám

Veszedelmedet?

Sőt felette bánnám

Ifju éltedet:

Mert abban a szobában,

M’óta épült már,

Az éjféli órában

Egy kisértet jár.

És hogy támadhatott

Az a gondolat.

Hogy éjfelenként ott

Egy lélek mulat?

Midőn a szoba épült,

A gerenda összedült,

S egy szegény munkásra esett,

Ki benn dolgozott vala,

Ugy, hogy mindjárt meghala.

De tudja! mit cselekedett,

Hogy az isten őt bünteti,

És elkövetett vétkéért,

Valami nagy titkos bűnért

Sírjából ki-kikergeti!

Hányszor láttam őtet már,

Ha a kakas kiált,

Szép estvéken kivált,

Hogy a szoba körül jár!

Engedj hát oda szállnom

Házadnak a hasznára,

És ma éjjel ott hálnom

Tán a lélek javára;

Mert vagy őtet megmenthetem.

Vagy a titkot fölfedhetem.

Mentsen isten! jó ifjú!

Hogy utóbb is késő bú

Téged ne találjon,

S hogy szörnyü kivánságod

És bűnös bátorságod

Károdra ne váljon;

Mert ily halottakkal,

Kivált kárhoztakkal

Nem tanácsos tréfálni:

Sőt, hidd el, félelmes,

Nagyon veszedelmes

Ővelök szembe szállni.

Ennen magamról tudom én,

Mely kelepczébe estem,

Hogy lelkemre nem ügyelvén

Őtet egyszer meglestem,

S véle szólni kerestem.

Kérlek tehát, beszéld el,

Mint voltál a lélekkel?

A gonosz szegény lelkemet

Mind addig kerülgette,

Míglen csalárdul a szivemet

Arra is reá vette,

Hogy a lelket lessem meg;

Huh most is még rettegek

Ha csak eszembe jut.

Gondold nem rég hogy járok.

Egy szép estve, holdvilágnál

Éjfélig fen maradok,

És a kertben egy agg fánál

Magamat elröjtöttem.

Senkivel sem közlöttem

Vétkes föltételemet:

S ámbár a titkos félelem

Meg-megrázta szívemet,

Még is az a hiedelem,

Hogy a lelket megláthatom,

Vagy talán meg is válthatom,

Bátorita engemet.

Az óra éjfélt üt,

S a lélek csendesen

A kertben megjelent,

És csak egyenesen

A szoba felé ment.

Én lassan mindenütt

A lélek nyomában;

Minden már elhallgatott;

Még ben a szobában

Sem hallék semmi neszt:

Csak a bagoly huhogott

A templom tornyában.

De egyszerre elkezd

A kisértet odaben

A szoba sötétiben

Titkosan susogni

S magában morogni;

Némelykor nevetett,

Hol megint elhallgatott,

S mintha nem maga lett

Volna a magányban ott.

Nékem többször úgy látszott,

Majd oly mélyen sóhajtott

Az a szegény kárhozott!

Én félre elvonúlva

Egy szögletbe szorúlva

Mozdulatlan állottam,

S csak félve vizsgálódtam!

De ő még észre vett,

S komor helyzetben,

Holti öltözetben

Az ajtóból kilépett:

Már-már utánam nyúla,

Hogy szivem meglágyúla;

Mert valóban láttam

Halovány képét,

De ki nem állhattam

Kínos tekintetét.

Összeborzadtam,

Kereszteket hányva

Visszaszaladtam.

Már ha annyira jöhettél,

Vissza ugyan miért siettél?

Én is úgy vélekedtem;

De betekintvén szemébe;

Haragos sárga képébe,

Bátortalan lettem!

Hiszen károdra vál,

Hogy abban a szép szobában

Soha senki nem hál.

Ámbár házad tájékában

Legszebb helyen áll.

Az még mind türhető kár;

De az nagy inségem,

Hogy szegény feleségem

Az időtől fogva már,

M’óta a lélek visszatér,

Oly nyughatatlan,

S maradhatatlan,

Hogy a házban hálni sem mér.

Ő szinte megérzi

A lélek jövetelét,

És úgy szivéhez vészi,

Hogy mihelyt csak közelit,

Egyedül hágy magamat,

A szomszédba szalad,

S bárhogy ejtem szavamat,

Mellettem nem marad.

Megjön ugyan hajnaltájba’,

De egyenest be az ágyba;

Mert többnyire oly fáradt,

És annyira elbágyadt,

Hogy míg magát kinyugoszsza,

Messze föld a naptúl;

S néha ugy is fordúl,

Hogy a délt is elaluszsza.

A jó asszonyt sajnálom!

Mert igen igen fél,

Ámbár tudja, hogy nálom

A lélek - nem jár s kél.

Már ez nehéz dolog.

Siralomra méltó ok.

De szólj! hogy lehetsz nyugodtan,

Míg feleséged máshol van,

S ha a kísértet csatáz?

Én azalatt imádkozom

És velem az egész ház,

Az ég urának áldozom,

Hogy rajzunk könyörüljön,

És amaz ijesztő váz

Bennünket elkerüljön.

Míg az óra egyet üt,

S elhallgatnak mindenütt;

A kisértet eltünik,

Félelmem is megszünik.

A lélekkel megjáratnád,

Ha a szobát lerontanád!

Gazda, mit gondolsz?

Ifjú, a mit szólsz,

Azt már rég meggondoltam,

Sőt meg is parancsoltam,

Hogy a szobát rontsák el.

De igaz szívességgel,

Deákunk egy tudós ember,

Fejemből kibeszélte,

S hogy az által semmit sem nyer

Házam, ő azt itélte:

Csak hogy épen vendéget

Oda ne szállítsak,

S minden nemű ijedtséget

Mástól elháritsak:

Az volt neki bölcs szólása,

S barátságos javaslása.

Míg imígy vetélkedtek

A kerti szálláson,

De nem egyesülhettek

A kivánt háláson;

A háziasszony belép,

Egy mosolygó vidám kép.

Nyájas kellemei,

És fekete szemének

Szikrázó tüzei

Szerelmet igérének,

Nyílt s bátor tekintete,

Szeszélyes viselete

A szerelem kedvelőjét

És tapasztalt mesternéjét

Nyilván elárulta.

A tűzre pattant vendég

Könnyen kitanulta,

Hogy dönthetetlen hűség

E fürge menyecskében

Alig talált lakhelyet,

S hogy öreg ura mellett

A szerelem kertében

Még más is ültethet,

S gyümölcsöket szedhet.

Azért, mihelyt kiforditá

A gazda lépésit,

Az ifjú tüstént ujítá

Előbbi kérésit.

A menyecske tűz-szemekkel

Az ifjut jól megméri,

S sokat igérő jelekkel

Várakozásra kéri:

S azzal tőle elfordulván,

Egy rejteket felzára,

S kezében egy ruhát tartván

Közelget nem sokára.

Piros arczczal egy lepedőt

Vet az ifju nyakára,

És melyéhez szorítván őt

Egy csókot nyom ajkára:

“Légy te ma a kisértet:

Hiszem, ifju, elérted.”