A KISÉRTŐ.

,Tekintsd meg a tájt, melyre hoztalak:

Homokfedett, szomorú sivatag;

Hol rekkenőn süt a nap s nincsenek

Árnyékvető fák s híves kutfejek.

Gondold meg: ha élned itt kellene!

Ez a vadak hangos kietlene...

S mivel tápul kinál: hitvány gyökér,

Hogy légy, mikép az éhség, ösztövér!

Lakod nyirkos barlang, setét öböl,

Hol undok kígyók szeme tündököl;

Embernek jó s kedves, ha egybegyűl,

S te itt bolygnál társtalan, egyedűl?

Jer e vadon pusztából, jer, kövess!

Az út, melyen viszlek, nem lesz köves;

Én tagjaid tündéri kényelem

Hintázó vánkosára helyhetem!

Drága étkekkel rakom asztalod,

Csak izlelned kell, nem fogyasztanod!

És poharad sziniglen töltve lész:

Borral, mint a tüz, borral, mint a méz.

Körülted a lég illatot lehel, -

Fehér, lágy s forró lészen a kebel,

Melyre hanyatlik kéjittas fejed;

A szív fél-halott, eszmél, vágy’ s feled...

Jer, jer s kövess: te mindezt birhatod:

Csak add nekem szavad, szolgálatod!

Ki tudja: ott mi vár?... bolond, ki teng,

Mit itten elveszünk, az a mienk!’

- - - - - »Sátán, Sátán!«

,Szálljunk le itt, - ez a templom, - körül

Alattunk a roppant város terül;

Nem érzed-é, magasan állva: mi

Dicsőséges magasan állani!?

Lent a nép, mint férgek nyüzsgő raja,

Idáig fel nem hallatszik szava,

A szó, mely ingerült, hideg, kevély, -

Nem látszik a rongy, a gőg és fekély.

Vegyülj közé, szánd, védd s hordozd karon:

Hálából lepök s keresztfára von;

Parancsolj: és térden fog nézni rád,

Nyakára lépve: tisztel és imád.

S ha állhatsz fenn, az ég felhőinél,

A föld sarában mért fetrengenél?

Ezrek térdhajtását inkább fogadd,

Mint hogy magad mártsd porba arcodat!

Hatalmas légy, hogy légy félt és csudált!

Az, hogy ne higyj lehetetlent, csudát;

Mit bír se bírja az alantvaló,

S hatalmasnak: az álom is való.

A törvény, a boszú nem fog, nem ér,

Nem mer kiáltni rád se köny, se vér;

Lakol, ki bánt, - míg érdekedbe nincs,

Hogy mást kimélj s embernek is tekints!

Ah, látom: mit rajongó mestered

Fejedbe vert, eldobni nem mered!

Betegnek álma az, meddő s üres,

Gyermek vagy, hogy lidércet űzz, kövess?

Fel, fel! ne számláld a lépcső fokát;

Mi gondod rá, ha már megtapodád?

Szeszélyed- és sorsodnak légy ura! -

Itt a kötés... Bátran az alkura...!’

- - - »Én gyenge ember... kisértő, eredj...!?«

,Állunk, vagyunk a hegynek tetején,

Környöskörűl amit látsz, mind enyém...

Melyet kegyem, kit kedvel, annak ad...

- De most figyelj, és kísérd újjamat!

Itt végtelen s gazdag síkot találsz,

Tenger gyanánt borítja dús kalász;

Zöld réteken gyors mén szökel, riad,

És nyáj legel s ünő nevel fiat.

A halmokon must, méz s olaj csorog.

Ott a tenger, s a parti városok,

Hol a révbe sok terhes gálya hord

Gyöngyöt, füszert, rabszolgát s drága port.

Kincs a kalász, olaj, rabszolga, nyáj!

De több, mit a bányász csákánya váj,

Mig a hegyek kongó ürébe hat,

Itt, itt... közel van: lábaink alatt.

Mindez, ha kell, tiéd, - neked adom...!

Hajó az élet örvényes habon,

Hajó, mit a szél elkap s szirtbe sujt,

Ha nem hord kincsben mentésére sulyt.

Ész-, szív- s erénynek, - mondják! - tisztelet!

De a világ nem úgy mér: fontra vet

S mi viszen; kincsed lész előtte fő,

Egyéb minden, csak pótlék, üttető.

Nélküle semmi, minden vagy vele;

Büvöl, köt, ver s von csábos deleje,

Az ember megy, csak mutasd aranyod,

Alvajáróként, merre akarod!

Lelket, hitet megvásálhatsz ezen,

Köti magát barátság, szerelem,

Oh a világ elad mindent, mi szent,

S olcsón bocsátja el, bár tartja fent.

Föl hát! eredből, melyet megnyitál,

Csak egy csepp vér... s közöttünk a frigy áll;

Szolgálatomra lelked átadod...

S én felhozom szerencse-csillagod...!’

- - »Oh Sátán, szánj meg, s ne kisérts tovább!«