A KOLDUS
E mérhetetlen nagy világon
Nincs semmim, én koldus vagyok;
Egy pont csupán az én sajátom,
Mit magaménak mondhatok.
Halmozzon más kincshalmot össze:
Egy pontban mindent bírok én;
Köröttem minden összedőlhet:
E pont szilárd, e pont enyém!
Rohanjatok, roppant világok,
Központfutó, csodás erők!
Örök-zsidó pályátokon ti
Nem leltek soha pihenőt.
Keringhet, zúghat már körűlem,
Én megfogództam tengelyén:
Központja lettem a világnak,
S a teremtésnek célja én!
Minden sugár szivembül árad,
S a fényt szétszórja homlokom;
Alkotni tör, tettekre lázad,
Már él, ha érzem, gondolom.
Én gyújtok lángokat az égen,
Rügyet én bontok e tekén:
Gyupontja a világtükörnek
S a mindenségnek napja, én!
Minden virág szivembe sarjad,
Haragom a villámos ég,
Kedvemtől dallamos az erdő,
Én szövöm a világregét.
Szivembül jő s szivembe tér meg
Minden az idők tengerén:
Forrása, magva én a létnek,
A természetnek szíve, én!
Csak bújjatok odvaitokba
Dülledt szemű, vad kincslesők!
Nem adom aranyért a fényes
Álmot, mit lelkem lelke szőtt.
Mert minden álmot, minden érzést
Pazar tettekre váltok én;
Akaratom világot áthat:
Én vagyok az erő s a fény!
Egy pont: s ez unt, kopott világot
Kiforditám már sarkiból.
Egy pont: s egy új, dicsőbb világot
Támaszték létre hamviból.
Egy pontba fut itt minden össze
Szivem legmélyebb rejtekén:
Enyém a hatalom, az élet,
Egy pontban mindent bírok én!
Belőlem lett s érettem minden,
Szolgálnak aprók és nagyok.
Minden csak út és eszköz itten:
Ó, boldog én, hogy cél vagyok!
Kiléptem, ím, a szolgalétből,
Nem forgok ócska kerekén:
Legyen e tárgy-limlom tiétek,
A végtelenség az enyém!
Szolgáim a szél és a villám,
Apródaim az elemek,
A fergeteg fegyvernököm csak,
Imádnak s félnek engemet.
Az örvények szádján megállok,
A lét s a nemlét peremén:
A mindenség pazar csodáit
Belátom és átélem én!
Ragyogjatok, dicső világok,
Központra rohanó erők!
Ti boldogok! Nagy szívemen ti
Lelhettek végre pihenőt!
Keringjen, zengjen mind körűlem,
Bennem, belőlem és belém:
Központja lettem a világnak,
S a teremtésnek célja én!