A költészethez

Vérig sebezve, lázba futva

a föld sötét tusáitól

kitör nyomott szivemből újra

az égigérő halk sikoly.

Felcsendül a bús, elmaradt dal,

és újra csendbe könnyezem.

S a tört kobozról méla hanggal

zokog le árva énekem.

Költészet, eljöttem tehozzád!

Véremmel írom ezt a dalt.

Lelkem nehéz tusák kinozták,

és kedvem a zavarba halt.

A torkom sírás fojtogatta,

magamba jártam társtalan:

Hallgass meg, árvák édesanyja,

hozzád zokog fuló szavam!

Előttem állt a vészes élet,

s én harcait csak bámulám.

Éhes, dulakvó, nyers kedélyek

között nem nyúltam kincs után.

Szünetlenül másom kerestem,

ki öntelen szeret s megért,

véresre lökdelék a testem,

és senki sem adott segélyt.

Lihegtem a forró gyönyörre,

forgattam a habos kupát.

Majd néztem árván, elgyötörve,

mint győz a nyegle bárgyuság.

Tündérruhába szállt kavargón

felém sok édes látomány,

s nagynéha egy-egy utcasarkon

heves gyönyörről álmodám.

De mind csak álom volt, csak álom,

amit a szél tovább üzött,

s tövis fogadt a puszta tájon,

és égetett tüzes üszök.

Kínáltam az egész világnak

világot érő szívemet,

a többiek utamba vágtak,

s én sírtam ott, mint a gyerek.

Kolduskirályként így bolyongtam

e napsugáros földtekén,

e kapzsi össze-vissza bolyban

már lantom is feledtem én.

Élesztgetém elhalt szerelmem,

uj hont kerestem, szüntelen,

dörögtem a hitványok ellen,

s zokogtam sok bús éjjelen.

S most újólag reád tekintek,

költészetem, te hű arám,

ó, öntsd a tiszta régi hitnek

vigaszsugárait ma rám.

Nem a gyerek zokog teérted,

akit mulattat a koboz:

a férfi, aki a tiéd lett,

és újra él és álmodoz!

Nem kell tovább a szörnyü hajsza,

amelyre sok zokogva néz.

Bút adj, a szenvedés malasztja

édesb tenálad, mint a méz.

Nyújtod karod, a régi szív vár,

rám ontod éjsötét hajad,

s én mint anyámnak keblin immár

nyugszom te rajtad hallgatag...