A költő

Ki ez, akinek mind meghódolunk,

Kinek szeméből árad, mint a tenger,

Egy megigéző, bűvös hatalom?

Ki ez az ember?

Talán pusztában élő remete

Ki önönmagát ostorozva böjtöl

És marcangoltan vérzik a húsa

S ha el-eljön a nádszál emberekhez,

Fegyver kezében, mely uralg felettük

Magányban táplált fanatizmusa?

Tán népek ura? Hatalmas király,

Kinek szavától ezrek élete,

Ezrek jóléte, boldogsága függ, –

S ha kiterjeszté védő bíborát,

Országok népe boldogan aludhat,

Egy mosolygása békét, nyugtot ád

És megszünik a kín, a jaj, s a nyűg?

Talán egy isten? Olyan mint ki hajdan

Saját napjától égő trónusát

Az Olimposznak bérceire tette,

S nem volt hatalom senki ő felette?

S mikor leszállt a földre

Fogadták félő, reszkető imával:

Üdvöz légy, Nagyság, Fényesség, Erő!

Egyik sem Ő.

Csak egy parányi szürke ember,

Milyet napjában ezret láthatunk, –

De a szemében ragyog valami,

Amikor néz,

De a hangjában rezeg valami,

Amikor szól,

S fejünk előtte le kell hajtanunk.

Mint prófétáknak hajdanán

Csodák fakadnak két keze nyomán;

A könny felszárad, ahova tekint

És nem fáj úgy a tőr

És nem fáj úgy a kés –

És mosolyogva bíztat:

Ne csüggedj, testvér, én se csüggedek;

Elmúlik egyszer minden szenvedés!

Nem isten, nem király

Még nem is remete, –

Ezerszer szent név: költő a neve!