A KÖLTŐ FIÁHOZ.

Kinek szemén könycseppek állnak

Az egyszerű sirhant felett,

Hol a végzet költő-apádnak

Olyan korán ágyat vetett:

Ifjú, törőld le a könyűket!

Olvasd meg a felíratot:

S szived fennen vervén, örűlhet

Apádnak őt hogy vallhatod!

S ha mása vagy lángszellemének:

Lantját ragadd fel és jövel!

Légy, mint ő volt, meggyult szövétnek,

Mely kínban ég, de fényt lövel!

Ne hidd, hogy a költői ösvény

Szirt közt vezet, tüskét terem;

Kínt és sebet virággal födvén:

Begyógyít a láng képzelem.

Mi nem vágyunk fel, küzdve polcért;

Irígykedésre nincs okunk;

De milliók közt, milliókért

Fenn érezünk, fenn gondolunk!

Nem olyanok vagyunk a földön,

Mint annak sok más férgei;

A nyárfa, bár mocsárba’ nőjön,

Fejével a felhőt veri.

Megsért, ki ránk sajnálva útal,

S a részvétnek bemutogat;

Bennünk a nép jár koszorúval,

Vagy hord condrát és foltokat.

És jaj, ha a bénúlt lovagnak

Láttatni kell tört csontjait,

S a bölcsnek és a dalnokoknak

Nyomor koldul mindennapit!

Nem kell nekünk terített asztal,

Kimért kegy és magas mosoly;

Jobban esik s feljebb magasztal

Az a köny, mely dalunkra foly.

Rokonszenv az az egy ajándok,

Mit a költő fogad, szeret, -

Lopvást, mint a menny a virágok

Kelyhébe lop hüs cseppeket.

Ragadt-e por a költő térdén?

Feleljetek, kevély nagyok!

Kegyelmetek hajlongva kérvén:

Jelent-e egy meg nálatok?

Igen! - nehéz bút orvosolni,

Ölébe venni csüggedőt;

Vagy nevetek fénnyel bevonni,

Mint a nap a kopár tetőt.

Sok önmagát árulja drágán,

Más lenni tud, mint aki volt;

Cserél hite s szerelme árán

Kényelmet és sok földi jót:

Mi nem szoktuk magunk eladni!

S a lángzó szív után megyünk...

Mint a madár, választjuk, aki

Szeret, szűköl, - dalol velünk!

Járván kelvén az élet útján:

Szabadság visz, szeretjük azt;

Vándorbotunk a szirtre sújtván:

Számunkra hüs forrást fakaszt.

S leszúrva, hév zord pusztaságon:

Kihajt, sátort borít fölénk,

Hogy árnyában szép fényes álom

Tündér karján szendergenénk!

Felépül a rom s vár előttünk,

Mély sírjából a mult kilép;

Fölkél a holt, s meghallja tőlünk

Biráitól, itéletét.

S kik látunk a távol jövőbe:

- Mig gondatlan köszönti fel

Kelyhét a nép, mámorba dőlve -

Nekünk korán könyezni kell.

Beszél a szent, dicső természet,

De mi vagyunk tolmácsai;

A szív amit titokban érzett:

Tőlünk hallja kimondani;

Ülünk villám- s tengerhabokra, -

Értjük virág s szellő szavát;

Mi az Úr égő csipkebokra,

Jelentve általunk magát.

Ifjú! ha hív az égi szózat:

- Zengő koboz maradva rád, -

Haladj nyomán a szunnyadónak,

Folytasd éltét, folytasd dalát!

Ahogy zengett, zengj hangosabban!

Harsány szavát harsogd felűl...

Ha ő felhők közt járt magasan:

Te a fényes napig repűlj!!