A KÖLTŐ HAZÁJA

„Művész hazája széles e világ;

A hírnév országutját lakja ő,

S ez út hosszába’ minden olajág,

Minden babér az ő számára nő.”

Ám hadd legyen, nem tagadom,

Övé, mely bírja őt, a hon:

De szívem azt sugja minduntalan,

Hogy a költőnek egy - csak egy hazája van.

Kezdődik e hon a csendes tanyának

Küszöbjén, melyhez emlékezete

Köté legelső végét fonalának,

Midőn először útnak erede;

Hová e gondolatvezér

Mulatni vissza-visszatér -

És egy szerény zöld ággal megpihen,

Mint bárkán a galamb, az ősi tűzhelyen.

Ott ismerősen vészik őt körűl

Gyermekkorának játszótársai;

Eléje ott nyájas szóval kerűl

Az agg szülő - tán már csak néhai;

Minden szöget, minden zugot

Úgy lel, miképen megszokott,

Bár őse telkén most a vén Idő

Új gazda: bont, épít, ahol s mint kedve jő.

Mely ott felé zeng, a meghitt beszéd

Anyai tejnek édes folyama,

E szó nyitá meg szívét és eszét

Ajkára ez simult, hogy dallana;

Szerelme bimbó-hajnalán

E nyelvet érté a leány,

S ezen viszonzá a „szeretlek”-et

Vagy a sohaj szócskát, mit visszarebegett.

S a nyílt szivű nép, melyet ott talál,

Vele érzésben és nyelvben rokon;

Dala e nép közt ajkrul-ajkra száll

Örül vagy sír az édes hangokon;

Fogékony ott minden kebel

A dalra, melyet énekel, -

S hogy ebből semmi hang el nem veszett,

Tudnia biztosan, mily boldog élvezet!

Ameddig ily nép fogja őt körűl,

Nép, melynek érzi keble, zengi szája

A költő énekét, - addig terűl,

Ott éri végét a költő hazája;

Azontúl maga jövevény,

Dala üvegházi növény,

Legszebb illatja, színe kárba megy:

Széles világon nincs népe s hona - csak egy!

Innen, hogy ő e népet és hazát

Szeretni tudja kimondhatlanúl:

Nem a dijt méri, melyet tán az ád,

Oltára nem önző lángokra gyúl;

És, bárha szűk, és bárha gyér

A jutalom és a babér:

Ő e honért, e honnal s honnak él, -

Örömeit, búját zengvén, ha dalra kél.

Boldog, ha büszke lantján a haza

Dicsőségének napját zengheti!

Ha nincs multjának vérző panasza;

S reménye vásznát jó szél lengeti!

A dal, mit így teremt ujja,

Egy nemzeti hallelujah,

Visszhangja messzi ég alá kihat -

És fölverendi a késő századokat.

De bár fogy a nép és hazája pusztul,

És a jövendő hallgat, - nem felel,

Bár keble csak bánat dalára buzdúl:

Honát a költő mégse’ hagyja el; -

És, mely alélt hattyú gyanánt

Várja magára a halált -

Ő nemzetének hattyuéneke,

Ő, a lant bánatos, haldokló gyermeke.