A költő szól

Ha néha behúnyom a szememet,

szárnycsattogás üti meg fülemet,

mire szemem megint kinyitom,

milyen madár volt, már nem tudom.

Ha sötét szögletbe nézek én,

rebbenni valamit érzek én,

szele, hangja megcsap, hasztalan:

mire látnám, már csak hült helye van.

Szellemcsapat üldöz engemet,

titkon megcsípkedi étkemet,

megrántja kabátom szárnyait:

mire hátranézek, eltünik.

Csak egyet tudnék elfogni már

boldogabb lennék, mint a király:

kalitba zárnám a kicsikét,

hallgatni örökre énekét.