A KÖLTŐ VÉGÁLMA.

Keblemben még az érzeménynek

Értelme nem vala,

S hogy átölelt szivem leánya:

Dúsan, mint a tavasz viránya,

Zsendűlt fel általa.

Zendűlt az ének, s zengve szállott

A hír gyors szárnyain;

Keblem varázs-tűz lelkesíté,

Halántékom babér köríté

Szent berkek árnyain.

Szerelem, múló életünknek

Magas költészete!

Ah, ihless még utószor engem,

Éltem hattyúdalát lezengem,

S dal lész enyészete.

A szív kiégett... én letépem

Fürtimről a babért;

Zöldeljen e sír barna fáján,

Virasztva éjfelek homályán

Az árva dalnokért.

Szivem reményit s édes álmát

Akinek szentelém,

Oh lány! ha a sír visszaadna:

Keblemen újra dal fakadna,

S virágos érzemény.

Alszol te... s én alunni mégyek,

Sirod leend honom!

Hisz álom a költőnek élte!

Mit árt, ha csak helyét cserélte?

- Ott újra álmodom!

Te, árva lantom, függj felettem!

Csendes szellő, ha kel,

S hurjaidba kap lágy-susogva:

Az énekest, fel-felzokogva,

Te szenderítsed el!