A KÖLTŐ.

Epedvén zengő lant után

A gyermek-ifju kebele,

Szólt a dalisten: itt a lant!

De boldogság nem lesz vele!

S hogy csendesen zendűlt a húr:

Lőn a vidám fiú komoly,

Nem érté, keble mért dobog?

Nem tudta, könnye mért omol.

S midőn szív- és lélekhatón

Felcsattant édes-bús dala:

A lantos szenvedett nagyon,

S szivén mély fájdalom vala.

Most a dalisten megjelent,

S mond: szánlak, ifju, tégedet!

A lantot tőled elveszem,

Hogy így a bút is elfeledd!

Oh hagyd a fájdalmat nekem,

A lelkes dalnok felele;

Oh hagyd a fájdalmat nekem,

Csak hagyd meg a lantot vele!