A komédiás dala

Mulassatok, a hinta indul,

nézzétek e szines pokolt.

Keblem sajog a tompa kíntul,

de jőjjetek, ajkam mosolyg.

Ti vagytok az úr, én a szolga,

bohócruhába öltözöm.

S elfojtom értetek, dacolva,

eget-kivánó ösztönöm.

Fejemből a vér zúgva csordul,

de rája süveget csapok,

s nem érezem a tarka lomtul

az égető, nagy bánatot.

Előre hajtok, körbe-körbe,

a falba vágom homlokom.

Mindent teszek, holtig gyötörve:

imádkozom, káromkodom.

Pusztán csak a parancsra várok,

ti vagytok, és - nem élek én.

Fogjátok is át a világot,

nekem nincs semmim e tekén!

Engem ragad vadul zilálva

a szédülő körforgatag,

aranyszörnyek sötét hajába

kapaszkodom meg bágyatag.

S ekkor nem is tudom, hogy élek,

csak törtetek némán elől,

elszáll szememből minden élet,

és célt nekem szótok jelöl.

A vad röhejben elfelejtem,

hogy e világon létezem,

a durva ember-rengetegben

nem nyúl dijért mohó kezem.

De néha, hogy a lárma halkabb,

megráz egy furcsa hangulat,

mert látom, itten mind mulatnak,

csak a komédjás nem mulat.