A könnyek

Három cseppet külde Isten

Égből a szegény világra.

Ez legyen szivünknek, úgymond,

Minden kínja, boldogsága.

És az első csepp lehullott

Lánykeblén virágfüzérre

S lett belőle tünde harmat,

Lett belőle lány könyűje.

Éltető az s felderítő,

Enyhe hervadó virágnak,

Édes, kínos gyöngye ez szűnk

Vágy- s reménydús korszakának.

S hogyha lánykönny hull az arcra,

Szebben fejlenek virági;

Hogyha lány sír, bánatából

Is menyország mosolyog ki. -

És a másik csepp lehullott

Edzett férfinak keblére,

Szirtet ért ott és lepattant

Eltarolt mezőre esve.

S férfikönnyé lett legottan,

Lett legottan jégviharrá,

Mely csak akkor oszlik el, ha

A mezőket verte tarrá.

Férfikönnyé, mely a keblet

Meghasítja, hogyha csordúl,

S visszafoly a szívbe, ott hogy

Elrejtőzzék drága titkúl. -

S ím lehull a végső csepp is

Bujdosó hazafi fejére;

Száraz ágnak nem kell harmat

És tovább hull a tengerbe.

Ottan nyugszik a fenéken,

Híven óvja őt a tenger,

Híven óvja honfi keble,

Egynek tartván életével.

Csak ha fergeteg a tengert

S vész a szent hont felkeverte,

Akkor jő fel napvilágra

Honfiszív és tenger gyöngye.