A KÖNNYEK ASSZONYA [2]

Én, a siratlan fájdalomnak

Szegény, bolond, kopottas hőse,

Hirdetem, íme, mindeneknek:

Nincs más valóság, csak a könny...

Ott hömpölyög holdfényben a folyó,

Tengert keres, rejtett, sötét vizűt,

Két remegő, bús árny úszik azon:

Én, a siratlan fájdalomnak

Szegény, bolond, kopottas hőse

S a könnyek asszonya...

Egy kis világ, egy bús, kis világ széthull,

Fehér, sistergő lángban elég,

Áldott, szent asszony, csodálatos asszony,

E láng nem sérti, bántja szemét?

Mert akkor... Akkor csöndes elmulás lesz,

Sötét órában. Nem lesz fény, zsivaj,

Meg ne rebbenjen két, könnyben úszó szem:

Nincs semmi baj...

Add a kezed, most induljunk csöndben...

Nem!... Rohanjunk, míg vágyunk nem lohad,

Kocsinkon függöny, a szivünk könnyben,

Míg emberek közt száguld a vonat

S kiszállunk majd egy csodálatos tájon,

Hol semmi sincs, csak illat és meleg:

Fölszikkasztjuk a könnyeinket

S megengeded, hogy szeresselek...