A könnytelenek könnyei

Szavak, ti mondatlan szavak,

meddig biztassalak?

Mit ültök rokkant ajkamon,

mint dermedt madarak?

Avagy enyémek vagytok-é,

vagy, rámbízott sereg,

apáktól és egy nemzettől

örökbe nyertelek?

Jaj, a tábornak, melyben a

hadsereg fogva - jaj

a kasnak, melyben fájva nyüzsg

s ki nem röpül, a raj!

Szálljatok szét, gyötrő szavak!

Mit zsongtok itt nekem?

Minden füleknek szóljatok,

és minden nyelveken,

s zokogva, hajh, hogy annyi szív

hiába onta vért,

a könnytelenek könnyei

legyetek a honért!

Szemeink száraz fellegek,

s miként az aszu táj,

sivár a lelkünk, zsibbad és

nem tudja már, mi fáj.

Tél tél után, év év után,

négyszer hajtott a galy,

vakon, nagy kényszerek között

harcolt a bús magyar.

Harc harc után, nyár nyár után

ötször lehullt a lomb:

oly híven adta mindenét,

s oly ingyen, a bolond!

Ki vérünk ízét ismered,

tégy vallást, karszti kő,

s ki jól tudod jajunk szavát,

vad omszki levegő,

valljatok, magyar csillagok,

védjétek a magyart:

volt-e dalunk, vagy sóhajunk,

mely nem békét akart?

Mint aki méccsel intene

balgán, a Nap elé,

ugy lobogtattunk álmokat

a Szeretet felé.

Szemeink száraz fellegek,

s miként az aszu táj,

sivár a lelkünk, zsibbad és

nem tudja már, mi fáj.

Ó, mécsünk nem világított:

házunk’ gyujtotta fel

s gyűlölet pokla lett a hely,

hol élni, halni kell.

Szakadjatok ki, bús szavak!

Sem élet, sem halál:

egy őrült nemzet eleven

megnyilt sírjában áll.

S a sírt népek veszik körül,

öröklő káröröm;

és kígyó csúsz a sír fölött,

de virág nem terem.

Kígyók közt, marva, fájva, halld,

a költő éneke

s sziszegve rokkant ajkamon,

óh népek nemzete,

egy ezredévből, nagy világ!

riadva, földadog -

Hazámnak hangja, gyenge bár,

de néma nem vagyok.