A korán elmenők

Szelíd Vergilius, ki Marcellust sirattad,

Mert rózsás hajnalán ment árnyai közé

S ezer liliomot szórtál rá ama dalban,

Sírját száz verssorod könnyezve öntözé:

Mikor föltűnt feje a másvilági tájon

És jámbor Aeneas előtt is láttatád

Mint késő unokát, babértalan, ki fájón

S rózsásan várja a fehérkarú halált:

Ó hát nem láttad-e a szürkülő csapatban

Derengő árnyaid elízi mezején

Szelíd magadat is, utánad messze fény,

Szépen, fiatalon, száz verssel halhatatlan'

S mögötted a nagy és mély századokon át

Borús utódaid koránhaló sorát?