A köröndnél

Ünnep délután van; nézem,

A szegény nép hogy mulat.

A ligetben, forgó gépen

Hogy üli meg a lovat.

Pörg a dob, cseng a réztányér;

Boltinas, szobaleány,

Cselédség, ki most mind ráér,

Lovagol faparipán.

Ablakok vigan, gond nélkül

Váltakoznak, és pedig

Többnyire mind beleszédül,

Mig az óra letelik.

Eltünődöm, e dologban

Mi lehet a cél, a jó?

Végre meggondolva jobban,

Az egész nem oly bohó...

Vagy nem így kering-e itten

Ez a nagy, kerek világ?

Földi élet, nem-e épen

Ez a te komédiád?

Az idő, mint e nagy orsó,

Forg, de nem halad tova.

A jelen egy csodakorsó,

Fogy, de nem fogy el soha.

Csillagok, felhők, világok

Jönnek, mennek szüntelen.

Csóválgatja, mint egy zsákot,

Ismeretlen ős elem.

És letűnnek, ahogy útjuk,

Létük egyszer véget ért;

S róluk is csak úgy nem tudjuk,

Mint magunkról, hogy miért?