A’ korosabb Szépség.

Szép a’ friss napnak új orczája,

midőn földünkre hő fáklyája

ébresztő súgárt öntöget;

de kedvesb nékem tündöklése,

mikor délesti csüggedése

bűbájos álmot hinteget.

Tüzes szerelme a’ lánykának,

friss rósaszíne orczájának

fellobbanthattya véremet;

de olly asszonynak szívessége,

kit megfurcsított érettsége,

bájollya meg csak szívemet.

Amaz világos ingerekkel

mint győzhetetlen fegyverekkel

vígattya édes harczait;

‘s már ezt bódítván pillogással,

már azt eggy csalfa sóhajtással,

kénnyére gyötri rabjait.

De a’ korosbnak langy szemébűl

orozva üt ki, mint lessébűl,

‘s vigyázva győzget ingere;

‘s ah! melly hűséggel ápolgattya,

melly szívességgel gyámolgattya,

kit meghódított fegyvere.

Nem néz ő engem’ prédájának,

sem kényhűvítő laptájának;

menyország tőlle csüggenem.

Ő nékem minden súllyaimban

szintúgy mint boldog óráimban

barátném, hűvem, mindenem.