A KOSZORÚ

Könnyű kebellel, vígan lejtve andalog

Három leány a rétnek síkjain.

„Koszorút kötünk” fölszólnak egyszivün,

S virágszedésre szélleloszlanak.

Kevés üdő, s ím már rakodva megy

Kedvelt helyére mindenik. Zavart

Halomban áll előttök a tavasz

Zsengéinek virító kelleme.

Fon, fűz az első; bont, s meg újra fűz,

Szed, válogat, sok szépet félrevet,

S helyébe gyakran hitványat talál.

Már szinte sínlenek kezében a

Fogyó virágok, végre készen áll

Szülője keblén a csikart remek.

Mit látni rajta? vastagon fonást,

Kötést, s aszályra lankadt életet,

Mely elhaló illatjával kivész.

A második szökdelve dolgozik,

Sietve fércel össze, amit ér.

Nem válogat, mert minden jó neki.

Sok szépet elrejt, láttat csúfokat,

S örűlve mondván „ím, kész a kötés”

Mutatja rongyos cifraságait.

A harmadik - ki tudja, mit csinált? -

Szemérmes arccal jő a többihez;

Munkája tetszik, rendes, ép, egész.

S kellőn virítanak kis szálai.

Költő barátom, minket illet ez:

Se a feszesség száraz kérgein,

Se a szilajság rongyain ne kapj,

S a harmadik szűz titkát fölleléd.