(A KÖVEZETEN...)

A kövezeten kis csatak hunyorgott,

megszállták a várost az árnyak

s a sok veréb, mely fölcsipogva forgott,

némán, erősen markolta az ágat,

mert jobban ragaszkodik, aki alszik,

mint az éber, ki tovaszállni kész,

az emberek, a villamosok, taxik

sürögtek, mint az ösztön meg az ész.

Egy kapu alatt egy lányt csókoltam szájon

s a többi nép közt elvegyültem én,

majd kiváltam, hogy azután kiváljon

sok gondom közül ez a költemény.

Már megformálta lassu tünődésem,

hogy állati búm értelmes, emberi

bánat, mely magát e tündöklésben

hirdetményekben is fölismeri.