A’ köz nép.

Jaj neked érzékeny Lélek! ki az ostoba népnek

durva kezébe kerűlsz.

Nem könyörűl rajtad; bajodot buta lelke nem értí;

mély panaszidra nevet;

‘s a’ merevény sziklát hamarább sírásra fakasztod,

mostoha csillagodot

puszta tetői alatt vádolván néma nyögéssel,

mint magosan Zokogó

szós epedéseddel szívét eggy emberi könyre,

melly fagyos öbleiben

röst csukavért szűrvén, nem tud dobogásra fakadni.

Fényes okokkal eszét

hasztalan’ ébreszted, melly a’ bús elmehomálynak

hőtelen ernye alatt

szenderedik, ‘s a’ festegető képzésnek enyelgvén

ostoba bábjaival,

fel nem akarja szemét a’ tiszta igazra emelni.

Adgy neki pénzt, kezedet

róka gyanánt nyalogattya ugyan, tettetve nyöszörögvén

háladatos szavait;

ámde ravasz kifogások alatt szűkíti legottan

lánczaidot, ha lehet,

vagy legalább fenyeget, hogy fellyebb verje adódot.

Csalni, cseferni szeret,

‘s hogyha szelídséged szó nélkűl haggya lopásit,

ostoba lúdnak itél;

vagy ha szemére veted, kinevet, károdnak örűlvén

szüntelen’ emlegeti

nyelve az ó vallást, a’ jó erkölcsöt, az Istent;

‘s ördögi tetteivel,

a’ mit nyelve dicsér, megkárhoztattya naponkint.

Félve imádgya Urát,

még mogyoró bottal fenyegetheti szolga girinczét;

ámde ha vizsga szemét

hűtelen újjairúl más tárgyra osontani sejti,

rontya, orozza javát,

és ha talán dúzs markaibúl kifacsarja hatalmas

jussait a’ bal eset,

gúnyos örömre fakad, ‘s dühösen kitapodgya belőle

a’ halavány pihegést,

melly még tagjaiban némellykor mozgani látszik.

Ünnepe a’ borivás,

melly iszonyú lelkét zabolátlan örömre kicsallya

fénytelen udvaibúl.

Eltünik arczairúl illyenkor az emberi termet,

szája szitokra fakad,

‘s még hebegő nyelvét szózatra konyítani birja,

földet, eget legyaláz.

Akkor eszét, szívét megnyitván, bátran okádgya

titkos itéleteit;

‘s a’ dühös ösztönököt bátran szájokra ereszti

lágy zabolájok alól.

Messze kerűld e’ csürhe csatát! Borivása mutatya,

hogy, ha kigőzölög is

rút bora, vad kannál iszonyúabb marha tenyészik

emberi képe alatt.