A KOZMOSZ ÉNEKE

By Attila József

2026-05-02

Lelked valami különös csoda:

Meleg szivárvány őszi éjszakában.

Ilyet még ember nem látott soha:

Elszomorodott megenyhülés.

S mint ifjú fiatal menyasszonyát

Nászán meleg s halk csókokkal fogadja,

Bus negyven évedet szivünkön át

Már az Örökélet öleli.

Ujjongva hozom örök Koszorúm

- Tizennyolc évem legszebb rózsa rajta -

És méltó: vedd: Én túl a vak borún,

Bátyám, Krisztusig emelkedem!

Külön világot alkotok magam.

Mert mint baktériumnak csepp is tenger,

Idegen, messzi bolygó minden ember,

Kinek csak vágya, álma, gondja van.

És, jaj, nem élhet senki gondtalan!

S az erős is forog, de mint a henger,

Mely úttestet simít s dübörg, de nem mer

Fölsírni sírva: Fáj az oldalam!

S mert ez örök-Rendünknek tábla-bronzza,

Eggyét száz más kimért körökbe vonzza.

S csak néhány bús lakója sír e merszen.

Csak néhány gondolat őrül bele,

Hogy mért virít, bár marja Űr szele,

Kerengő bolygó friss humussza, lelkem.

Kerengő bolygó friss humussza lelkem,

Nehéz ekével szántja milliárd

Vad, barna fájdalom s hegyes vasát

Mélyen lenyomva gázol át a telken.

Gőzös, meleg barázdákon vetetten

Kincses kalászok bólogatnak át

Az út felé, hol kényes, büszke fák,

A Szépség fái súgnak át a berken.

Alattuk Ámor űl, ki mindig éhes,

Sötét szeme s paraszti szája véres.

És éles sziklán gyilkos késeket fen.

Egy tiszta-Érzés arra bandukol

S forró vér gőze száll ködökbe, hol

Szépség-fák állnak illatokkal telten.

Szépség-fák állnak illatokkal telten,

Lombjuk örök, tél sem vehette el,

Ágaikon énekel a pehely

S észbontó pompa nő a téli berken,

Hogy dús istenkéz ősi fenyvesekben

Karácsonyokra nem diszitne fel

Igy minden ágat, hajnalon ha kel

Komoly nap is, ragyogva fényesebben.

Ilyenkor két gonosz titán-gyerek

- Kedvvel piroslik tátva-nyitva szájuk -

Csinál a hóbul élő, furcsa bábut

És hógolyóz, mig messzi munka van,

Hol tört Robot izzadtan ténfereg,

Dübörgő gépváros zugó agyam.

Dübörgő gépváros zugó agyam:

Hangja, mit roppant barlang-visszhang adhat

Mély orgonára, és a gondolathad

Rokkant derékkal görbed untalan,

Mint korhadt fűz görnyed szomoruan

Deres partján zajló, jeges pataknak.

(Az épitők téglát téglára raknak,

Molnárok szijja suhogón suhan.)

S mind robotol, minek? maguk se tudják,

De egyszer tán megunják ezt a munkát,

Izzadt ölükben őrület fogan -

S - egyszerre mind! - kizúdulván a kába

Műhelybörtönbül bősz anarkiába

Szétkujtorognak részeg-boldogan.

Szétkujtorognak részeg-boldogan,

Elűzve a zsarnok királyt, a Gondot,

A gondolatok és az ízes lombok

Alól örök tavaszba száll, rohan

Lelkük, mintha a nap sugáriban

Fölébredő baba kacag s a boldog,

Ifjú anya fülébe szárnya-oldott

Öröm csattog. De addig munka van.

Csak halk éjfélutáni éjszakán,

Mint szunnyadó kedvest meleg leány,

Cirógatja gyötört szivük az álom.

S mint éjjel-nyíló áloé-virágon,

A kertben, úgy csókolnak elheverten

A holdas fények rajta, mint ha kertben.

A holdas fények rajta, mint ha kertben

Nyugodt rögökre bő eső ölel

Jó áldást és a föld lomhán lehel

Sulyos, meleg szagot, mely égbe terjeng,

Vagy napsugár ha bódult szembe lebben,

Hogy száz mámorszin víg ünnepre kel:

Erőt, vagy vak mámort úgy hintnek el

A holdas fények emberbolygó-lelken.

Igy-ugy: Örök a férfibolygó társa,

Örök az Asszony, örök a varázsa.

S szerelme sokszor lidércként ragyog

S szépsége, fénye, hideg és balog.

Pedig kigyúl a vére, ha estenden

Világbogárkák szárnya csókra rebben.

Világbogárkák szárnya csókra rebben;

Az elefánt nagy vére mennydörög;

A vadgalamb turbékol és sürög;

Az Ember szebben csókol s véresebben.

A nagy, elomló asszony-test esetten

Vonagló vággyá őrjít, mint örök

Földéhes, izzadt gazdát a rögök

Fekete zsírja, kapzsi révületben.

Az orditás a torkom elrepessze:

Én - jaj - tudom, ez lesz az Ember veszte.

Egyszer hiába búg illatozó est -

A Gyermek ködbe pusztul kóboran.

Kit úgy ringat, mint Nilus egykor Mózest,

Sötét hitem, szent hömpölygő folyam.

Sötét hitem szent, hömpölygő folyam.

Mélyében földet, iszapot keverget,

De szűzre mos minden fekélyes lelket

Hideg hulláma s mormol komolyan

És hangja mint bus apaszó, olyan:

- Gyertek fürödni hozzám, gyertek,

Ó gyertek hát fürödni, lelkek!

S kirúgott, éhes kutyaként rohan.

De nyáron új erőt dajkál a földnek,

Komor télen rajt jégtáblák törődnek

S kiönt, ha zúdul bánat görgetegje.

Mely fényét róla híven visszakapja,

Fölötte a magyarság bolygó napja.

S kereng a bolygó, mint fáradt agy este.

S kereng a bolygó, mint fáradt agy este

Örökké kínzó nagy kérdés körül

És mint a rab, ki börtönén belül

Falat tapint őrülten - hátha gyenge.

Ó mért nem lendülhet a végtelenbe

Külömb, szebb Nap felé, amely hevül

S ölelő sugárt szálló-mederül

Melegen ont, megértően izenve.

Ó jaj nekünk, hogy így van immár mindíg,

Szebb útra innen semmi el nem indít

S napunk hideg, mint rideg őszi este.

Tán fénye nem is volt soha meleg!

Szeretetemtül csak hevülne meg:

Amint kihűl, lehull az éjbe esve.

Amint kihűl, lehull az éjbe esve -

Ó szűkösen, de addig birja ki

Napom, amíg még Isten is - aki,

Mint vőlegény menyasszonyára lesve,

Kiváncsian kandít kitárt szivembe,

(Mert nem tudok gyöngyszót hullajtani

S bus nyáj-nyögést aklán tulhajtani) -

Hajnalt kacag, mert nagy-nagy szeretetre

Minden napok Egy-Nappá égnek össze,

Hogy minden bolygót melegen fürössze

Betelt életben lángjuk, mely lobog

Ujulva. - Isten, szörnyű álmodó,

Kiolvad szívünkből a téli hó,

Mint feledésbe hulló verssorok.

Mint feledésbe hulló verssorok,

Nagy bánatok is feledésbe hullnak,

Beteg ölébe megvacogó Multnak

S szépségük vissza is csak úgy ragyog,

Mint déli tájra messzi havasok.

Koldús-fekély nem bűzlik testvér-úrnak,

Rohadt sebek szelíd búvá lágyulnak,

S meleg szép szóvá büszke kardvasok.

Puha kenyérhez bő, meleg tejecskét:

Szerető szívhez lesz Világbékesség.

Az éhendöglődő szellem röpülhet

Új-izmú sasként Titok-csúcs fele:

Miért az Én? és végtelen fele,

Ha bolygók és világok mind kihülnek.

Ha bolygók és világok mind kihülnek,

Minden atóm az Ősbe visszahull,

Minden lélek az Úrba szabadúl,

Fakír és kéjenc ott eggyé békülnek.

Tömeggyilkos meg Krisztus testvérülnek,

Mint illat s dögbűz a magasba, túl,

Nyögés s röhej, mely tébolyog vadúl,

Fönn halk illatszimfóniába gyülnek.

Minden világ a Mérhetetlen része,

Az Isten is a lelkek Egy-Egésze.

S szépségfáimra miért-varjak ülnek.

Minek? károgják és én nem tudom.

S tovább kereng bolygóm a bús uton,

Igazságnak gyujtván hűs fényt, az Űrnek.

Igazságnak gyujtván hűs fényt, az Űrnek

(Mert az Igazság: Élet és az Út,

Az Űr, a Mérhetetlen s fáj ha zúg

Hűs szele, mint ha komor felleg ül meg

Kezdő sárkányos jégvihart s kidülnek

Táltossa torkából nekivadúlt

Jeges lihegések s a meglapúlt

Vándor bőrén maróra keserülnek)

Az apró bolygó éppen annyit ér

Kicsiny körében, mint a Végtelen Fény,

Az Őslélek mérhetlen végtelenjén.

Velem az is, ki csakis halni él,

Egyenlő; ám hogy választott vagyok,

Komor bolygóm a legszebben lobog.

Komor bolygóm a legszebben lobog,

Mert nem zugat fényt senki szabadabban

A süketség éjébe s éhes rabban

Sültek szaga meg illatos borok

Se mankózzák úgy vágyát, mint robot

Után ha lángom rácsán át beharsan

Fásult szivébe, mint hol észak-sark van

Felbukkan bús, de tiszta napkorong...

A Békesség-Noé szivembe jöjjön -

Nagy tisztulás-özön zug bennem és

Bár keserűségvulkán dübörögjön,

Lávás szitokkal födve a vetést,

Nekem van szörnyű s lesz szép igazam.