A lámpagyújtó énekel

Egy szűk, kicsiny botban viszem

a szent tüzet felétek,

én örök újra bújtó,

és kormos lámpagyújtó.

Fölgyújtom a vak éjet.

A rézkupaknak öblén

halkan szitál a tört fény,

ha jő az alkonyat,

s alélt kanócok, álmos utcalámpák

szomjúhozzák piros tűzcsókomat.

Ki sejti, hogy a réz-szitán

egy vad tűztenger ég benn,

s a gyáva pillelángban

egy lázadó világ van

bebörtönözve mélyen?

Csak én tudom, ha tűzsugáros

vörös szemekkel int a város,

s rám hull a sűrü köd,

és tűzbotommal görbe utcasarkon

én kormos ember, csöndben eltünök.