A LANTHOZ

Rég pihensz, lantom, szerelem dalától,

S húrodon váltig remeg a csaló kéj;

Zengj; de bú többé le ne nyomja hangod

Tiszta folyását.

Csendesen, mint fut habon a tünő szél,

Zengj te is lassú-szomorogva, s vesszen

Hangzatod, mint vész öröm és szerelm e

Puszta kebelből.

A leány szép volt deli termet által,

Mindeneknél szebb ragyogó szemével,

Szűz mosolygását öröm és nemesség

Bája emelte.

Fény s homály küzdött enyelegve arcán,

Mint nap és éj küzd derülőded ormon,

Hol közöttök szép sugarával a menny

Hajnala fölkel.

Nem tanult szózat vala lágy beszéde,

Egyszerűn jött az repeső szivéből

Titka sem volt még, csak enyelge a kis

Gondolatokkal.

Ekkor eljött a hevület korában,

S könnyü szemmel rajt’ mulatott az ifjú

És örűlt a rá ragyogó szemeknek

Égi világán.

És magán járt a susogó ligetben;

Éneket dallott szive kis tüzéből,

Boldogot, milyen maga volt, s szerelmét

Zengte hegy és völgy.

A napok tüntek, tüze lángra gyúladt;

Belsejét gond és epedés szakasztá,

S ah kitől venné örömét, nyugalmát -

Hűlve van az már.

Hűlve van hozzá. De hová merűltél

Bánatok kínos zavarába, lantom?

Szűnj meg, ah nem sok nap után a gyászos

Fűz fog emelni.

Ott pihentedben hideg éji szellő

Jő reád, és dalt morog a halálnak,

S én, sok inségek fia, hangjaidnál

Csendesen alszom.