A lantos.

“Lantos, lantos! mi baj talált,

Miért hallgat éneked?

Jer énhozzám, majd én adok

Sok szép aranyt neked.”

Kevélyen így szól a király,

De a lantos csak szótlan áll.

“Vagy tán magasb fény ösztönöz?

Vedd hősi kardomat.

Te lészsz első vitézim közt,

Bird legszebb váromat.”

De a lantos csak szótlan áll,

S haragban így zúg a király:

“Hah! szolgavér, csekély kegyem?

Börtönbe hát veled;

Hol éj s ínség ölelkezik,

Ott légyen lakhelyed!

Ha ennyi díj reád nem hat,

Rettegd, érezd hatalmamat.”

S Zenő esd, a királyi szűz:

“Ne fűzd vad lánczra őt.

Hideg díj nem hevítheti

A forró éneklőt?

Adj érzetet, s gyúl kebele,

Így zeng, így él a fülmile.”

De nem hall a sötét király,

S dölyfös boszút dörög,

A szép Zenő eped, könnyez,

S a zár midőn zörög

Sohajt Zenő, szűz arcza vér:

“Szegény lantos, szivem kisér!”

Halálcsend a lantos körűl

S komor dohos falak;

De szép csillag dereng felé

S egy kedves fényalak,

S míg érzetén a dal hevűl,

A bú, a sors elszenderűl.

Zenő, Zenő hangzik mindég,

Éltének színt ez ad;

Szerelmet, könyet énekel,

Míg szíve megszakad:

De lantja él s kiért hevűlt,

A vad király mély ködbe dűlt.