A lány a sötét szobába megy

Már tudta, mit a másik tudni nem mert,

s érezte, arca boldogan világít,

s futott, elrejteni szive csodáit

az égve égő, élő ismeretlent.

Hogy ott, ahol fény sincs és dal se, senki,

valami koldus-bús sarokba, messze

fénylő fejét az éjbe betemesse,

és elhitesse, hogy még most se sejti.

Ám a szoba kigyúlt a mosolyától,

és látta Őt, ki rá se nézett - távol -

de gondolatba megölelte vágyva,

és erre ő is áment mondott áldón,

s terhes fénnyel szivében, a homályon

ragyogva ment át a sötét szobába.