A LÁNY SZERETŐNEK VALÓ...

Nagy múlatságom van: barátim

Szünetlen házasítanak;

Mátkája voltam hírben immár

A táj minden leányinak;

De én csak azt mondom mosolygva:

Ki megnősül, bizony bohó!

Ne házasítsatok, barátaim,

A lány szeretőnek való!

Szerető...! e lángkép lelkemben

Ugy melegít, tündöklik, ég!

Minő bágyadt, élettelen szó,

Mi árva eszme: feleség!

Amaz forró, mint a zsarátnak,

Ez hideg, halvány, mint a hó;

Ne házasítsatok, barátim,

A lány szeretőnek való!

Szindúsan, mint a páva tolla,

Terűl ki nékem a világ;

Szerelmem hő nap, éber álmim

Harmatos holdas éjszakák;

Lánykám csókja - ugy néha-néha

S titokban, - ah mily üdvadó!

Ne házasítsatok, barátim,

A lány szeretőnek való!

Virág a lány. Süvegem, szívem

Felbokrétázzam kis korig?

Aztán a meghervadt bokrétát

Viseljem holtom napjáig?

Éltem legyen, bús bőjti nővel,

Habzó folyam helyt lusta tó?

Ne házasítsatok, barátim,

A lány szeretőnek való!

S ha barna lenne nőm, sohajtnék:

Mért is nem vettem szőke lányt!?

Szelídért pajzánt kérne vágyam,

Piros arcúért haloványt;

Mert oly nehéz ez a választás...

Hiszen mind olyan bájoló!

Ne házasítsatok, barátim,

A lány szeretőnek való!