A láthatatlan lakoma

A házikót,

A madáretetőt,

Barátom ajándékát,

- Barátomét, ki messze vándorolt -

Mint minden télidőn

Kifüggesztettem most is ablakomba.

Kiszórtam a magot a madaraknak.

Jönnek a cinkék seregestől:

Széncinke,

Kékcinke,

Barátcinke

- Barátomtól tudom a nevüket.

A kopogtatásukat hallgatom csak,

Nem látom őket,

Nem bírok odanézni

Leeresztettem a függönyt.

Fekszem az ágyban s falnak fordulok.

Beteg vagyok és gyulladt a szemem,

S künn vakító fényes fehér világ van,

Tündérvilág.

Nem énnekem való.

Leeresztettem a függönyt a világra.

Egy kicsit mégis fáj ez a dolog.

De hát mit akarok?

Gyönyörűséget, két fáradt szememnek?

Vagy, hogy jóllakjanak a madarak?

Az etetőt barátom készítette

Lombfűrésszel. A magot Isten adta.

Mért gyönyörködjem én a lakomában?

Elég ennyi: Egy kis kopogtatás,

Jel az elveszett tündérvilágból,

Egy-egy hangocska, foszlány, töredék,

Madarak és angyalok kórusából,

Az eljövendő Tavasz kórusából:

„Dicsőség Istennek a mennyben!”