A legfőbb szemérem

Mindig csodálom, mért mondják ki azt a szót,

mért nem titkolják azokat a szavakat,

mért nem szégyellik, jobban mint a szerelem

szégyellt, titkos szavait, mért nem fáj ilyen

rettentő szót kiejteni, mért nem nyelik

vissza torkukba, mért nem dobban szét a szív

e vérhökkentő hangra, mért nem áll meg és

mi védi a hideg Utálat kavargó

kezétől, hogy hozzá nem nyúl? Mondják, van oly

nép Afrikában, mely nem enne más előtt

és inkább veszne éhen, mintsem ezt a szót:

evés kihörögje. Restellik az életet,

de ki restelli a halált? Hősök? Dehogy!

Csak szemérmetlenek, csak undort nem tudók.

Mert van-e szemérmetlenebb, mezítelenebb,

létünknek piszkos mélyét jobban felfedő

szó, mint ezek: halál, sír, hulla, temető?

Jer, takard el e szörnyű szókat, könnyü rim!

Isten! takard majdan rímedbe csontjaim!