A LÉGKŐ.

Nyugotra, messze tengeren túl,

Hol a nap lemegyen:

Várában egy gazdag király élt,

Hírben és fényesen.

Boldog volt, - s nem kincs tette azzá,

Hatalma, híre se;

De népe jóléte, leányi,

S szelíd jó hitvese.

Ez áldott, e kegyes teremtés

Milljók közűl kivál;

Simogatván három leányát

Szólt gyakran a király:

Jók légyetek, minő anyátok!

S ugy - gondolá tovább, -

Bennetek hő anyát nyer a nép,

És a férj koronát.

Történt pedig, hogy a királynő,

Ki oly kegyes, ki jó,

Lassan emésztő hervadásban,

Fehér lesz, mint a hó;

S midőn érzé, hogy életének

Estvéje közelit:

Ágyához áldás- és bucsúra

Inté szülötteit.

Utószor látlak, jó leányim!

Anyátok elmegyen...

Jók legyetek, - s igaz testvéri

Egymásnak szűntelen!

Atyátoknak, búban, örömben

Hűk és engedelmesek:

Anyák a néphez, - a szegénynek

Védői légyetek!

S a kerti kápolnácska mellett,

A lombos fák alatt,

Látogassatok meg, leányim,

Elhunyt anyátokat!

Imában és emlékezésben,

Az évben e napot,

Ünnepeljétek meg siromnál...

- Áldásom rajtatok!

S midőn kimúlt a jó királynő:

Mint a sebzett sirály,

Hazán és népeken keresztűl

A hír jajgatva száll.

S annyi szív megfájúl szavára,

Nedűs lesz annyi szem;

Meghalt anyánk! az agg kiálta,

Sírjunk, kis gyermekem!

Sírjába tették a halottat.

S szelíd enyhűletet

Von a szivekre a futó év,

A sírra lágy gyepet.

S amint az év halad, növekszik

A három rózsa-szál;

Amint a három lányka serdűl,

Öregszik a király.

Elagg végtére s mint a gyermek

Olyan gyámoltalan;

De védül s gyámolul körűlte

Három leánya van.

Még sincsen olyan hű dajkája

A háromból neki,

Mint a legifjabb: ez virasztja,

Ez költi, fekteti.

A két idősebb, apja mellett

Gyakran unatkozik:

‘Szegény öreg, vajh meddig él még...!’

Sohajt a második.

‘Pedig megért már a halálnak!’

Az első felele;

‘Se lát, se hall, - ah! nyűg, teher már

Beszélni is vele!’

S elhagyják őt, - bár arcra buknék

S verembe hullana...

Végintésed rég elfeledve,

Oh haldokló anya!

‘Hah! mérgesen kiált ez és az,

Vakvezető legyek...?

Utálom a népet, - le lássak

Ringy-rongy szegényeket!’

Nem így a legkisebb leányka:

Ó oly jó, s angyali!

Szivében édes anyja szíve,

Arcán vonásai;

A rosz nénéknek jó testvére,

Apjának gyámola;

Vigasztaló szegény- s betegnél,

A néphez jó anya.

A királynő halála napja

Most újra felderűl;

Gyászt ölt a legkisebb leány fel

A nap emlékeűl.

‘Hát téged meg mi lelt? gunyolva

Mondák testvérei, -

Zárdába készűlsz? képed is még

Jó lesz befesteni!’

»A kerti kápolnácska mellett,

Amely fedez vala:

Siromnál e nap légyen ünnep...

Ez volt anyánk szava.

Hol évek óta nem valátok,

Oh, jertek, jertek el!

Szegény anyánk emléke áldást,

S könyűket érdemel.«

‘Eh, jó tanácsid tartsd magadnak!

A holtnak társa holt;

Élő az élőkkel vigadjon...’

Két néne sértve szólt.

S zajongó kíséret körében

A várból elrohan,

Szilaj kedvben, bércen, lapályon

Száguldva nyugtalan.

És ünnepelve anyja sírján

A lányka egyedűl:

Imában és emlékezésben

Szép lelke nemesűl;

S midőn atyjához tér meg este,

Testvérei még oda,

S helyettök hírmondó jelen meg,

S imígyen szól vala:

Bércen, mezőn vigan mulattak

Királykisasszonyok;

Ah, mért kellett szilaj kedélyben

Tengerre szállniok?

A tengeren vész kapta, avvagy

Kalózok jöttenek?

Nem! borzasztóbb történt velök, mint

Kalóz és szélveszek!

Azon percben, hogy a fenyérről

Habokra szálltanak,

A vízből felmerűlt előttök

Egy hófehér alak;

S a hölgyeket megfenyegetvén,

Elfoszlott, mint a köd...

- A holt királynő árnya volt az,

Kit a sír hantja föd.

A legbátrabb tengerhajós is

Fehérré sápada;

Míg felhangzott tanácsadólag

A kisérők szava:

Ah, térjünk vissza...! a jel int, hogy

Baj ér a tengeren...

S a hölgyek szóltak: ‘menjen, akit

Bánt kába félelem!’

‘Derűlt a menny, határin a szem

Nem lát borúlatot;

Mikor volt, hogy tiszta égből

A villám lecsapott?

E halvány árnyék szája fú ránk

Üvöltő vészt talán?’

S reá harsány kacaj csapott fel

A hölgyek ajakán.

Parancsukból most a kiséret

Hallgatva partra szállt,

És vígan lengett a vitorla,

Habot vert a lapát;

S kik vakmerően megmaradtak,

Vészes habok felett:

A két királyhölgy vad gyönyörben

Mulatott, nevetett.

Sütött a nap, - kéklő szinében

Felhőtlen állt az ég;

De egy ponton gyors terjedéssel

Vérszínbe öltözék,

Fenn, szaggatott zugó moraj kelt; -

Embert és állatot

A lég forró, nehéz nyomása

Lábáról lecsapott.

S most a magasból egy tömérdek

Vas, avagy szirtdarab

Irtóztató gyors csattanással

A tengerbe szakadt, -

Melynek sokáig bugyborékolt

S forrott még kebele...

Hajó, hajósok eltünének,

- Gyászos végök leve.