A legszebbnek

Szép nyári éj. A parkban ültünk.

A mennybolt ragyogott fölöttünk.

Sürű jegenyesor, platán

Csoport nézett le ránk középen,

Nyugalma, csöndje fönségében

Sötéten, mint a Notredame.

Az égi tündöklő betűkben

Sokáig némán elmerülten

Kutattuk sorsunk titkait.

Hogy vaj mi rend, mi törvény ottan,

Az-e, vagy más a csillagokban,

Mint ami itt uralkodik?

Elmélkedénk a távolságról,

Amelyről a számtudomány szól

Dadogva, míglen elakad,

Mint gyermek, ki az éjszakába

Csodás, kisértő rémet látva,

Ajkára fagynak a szavak.

Szédítő mélyein az űrnek

Parányi emberértelmünket

Erőltetők, - mi haszna van?!

Minél tovább elévelődtünk,

Annál sötétebb lett köröttünk,

Ijesztőbb a határtalan!

Míg végre aztán észre jőve,

Szemedbe néztem eltünődve,

S a kérdés egybe oldva lőn,

Minden világos lett előttem.

Ez egyetemes kis tükörben

Láttam, mi írva odafönn.

Különböző csupán a méret,

Nagyban, kicsinyben a ledérnek

Áll a világ, most már tudom!

Az égen, földön egy a végzet.

Állhatlanok szedik a mézet;

A híveké a fájdalom.

Ha majd akik bübájaidnak

Üdvözitő fényéből ittak,

Rég elfeledt a léha had;

Kinek elérhetlen vagy, messze,

Lelkében mint halhatlan eszme

Emléked él és fönnmarad.

Ez a világi sor! Ha egyszer

Elmult, kihajt egy-egy naprendszer

És udvarának keretén

Boldog, kegyelt holdak csoportja,

Akikre lángját pazarolta,

Függnek kihülten, feketén;

Hová egy eltévedt sugára

Az ég egy árva csillagára

Reménytelen, későn hatott:

Az a sugár e mérhetetlen

Távol bolyongó égitesten

Még azután soká ragyog...