A lelki szegénység dícsérete

Hálát adok, hogy a világból

Oly kevés dolgot ismerek,

Hálát, hogy Párist sohse láttam,

S nem vonzanak a tengerek.

Hogy nem jártam a Rivierán,

És járni már alig fogok,

Hogy becsukódtak én előttem

Idejében a távolok.

Ó láttam így is, éltem így is,

Így is kínlódtam eleget.

A benyomások szertevitték,

S vissza nem hozták lelkemet,

Ugyan mit értem volna véle,

Ha még több darabra török?

S előlem milliónyi részlet

Födi el azt, ami örök.

Egy kutat ástam önmagamba,

Titokzatos, komor kutat.

Sötét vize pár rokon-árnyat,

S pár testvér-csillagot mutat.

Fölé akkora ég borul csak,

Amekkora tükrébe fér.

Sok lelki nábob kincse nem kell

Cserébe szegénységemér’.

Testvér-csillagot, rokon-árnyat

Vágyom ringatva tartani,

Nem kellenek új emberarcok,

Sem új világok partjai.

Elég nehéz tükrözni úgyis

Tisztán, amit az ég mutat,

S felásni, Isten tudja hányszor

A mindíg-beomló kutat.

Erdély ege, parányi égbolt,

Tündöklő testvér-csillagok:

Szegénységem kútperemére

Ragyogva ráhajoljatok.

Akármerre futnék el innen:

Napáldozat, naptámadat

Nem látna mást, mint csüggedt szárnyú,

Halálos fáradtságomat.

Új világok üzenetével

Uram, ne kísérts engemet.

Én láttam így is, éltem így is,

Így is küszködtem eleget.

A képek vad zivatarából

A lelkemet már menteném.

Be sok minden záporozott rám,

S milyen kevés lett az enyém!

E keveset add átölelnem,

És benne átfognom magam,

S halálom elfelednem benne,

S az életből, mi hátra van.

Hagyd haldokló lángokba kapni

Kék hegyeink lélekzetét,

S hagyd látnom egy harangvirágban

- Szent szegénységben: gazdagságban -

A mindenségnek végzetét.