A „Lenau Gasse”-n

Itt senki sincs most... Lanyha őszi csöpp

áztatja a követ.

Az ünneplő tömeg

bámulja a sötét, esős időt.

Kezemben az ernyővel küszködöm,

keresve valakit,

ki újra lángra szit -

s nem látok át a vaksötét ködön.

Vergődöm a szorult sikátoron,

ki nyújt barát-kezet,

ki az, ki kivezet

e szürkeségből - mondd, szellem-rokon?

S elém lebegsz... De majd megfojt az ár,

a ház, a szürke kő.

S az ég, mint szemfedő

befed hideg, könnyes fodrába már...

Szegény poétám! Nem volt itt nyugalmad,

koromsötét volt néked ez a börtön.

Vágytál kiszállni rozzant alkatából,

s kemény falába ütköztél örökkön.

Az élvezetnek páriájaképpen

zörgő kocsik kormos mélyén pihegtél,

s üszkös szemekkel vágytál napvilágra,

mig a mezőn sikongott a hideg tél.

És csak futottál bőszen - önmagadtól,

vágyó szemed az Újvilágba révedt,

átvágtad a nagy óceán azúrját -

és ott se lelted azt az enyhe révet.

De az őrültségnek lángcsarnokán át

célodhoz értél, s ott ráhullt a béke,

a ciprusok mélységes mély nyugalma

az új Kolumbusnak kihűlt fejére...