A LIDÉRC.

Nagy a Természet! Tartja benne

Két dus világ egymást ölelve:

Ez feltűnő képben, alakban:

Az légszerű és láthatatlan.

Hegy-völgynek, barlang- és folyamnak

Saját szellemlakói vannak;

A természet kültárgya, műve

Lényekkel van megnépesűlve.

Csengő kiáltást tész az ércbűl,

Zöld lombot hajt az ágra ékűl;

A kőből szikrakép kipattan,

A tűzben éget, fojt a habban.

A fínom, tiszta légvilágnak

Tág birtokán lebegve járnak;

A magas mennytől messze földig

Kinyúló hézagot betöltik.

Az ember nem lehet magában

Mellette titkos társaság van:

A szellemeknek társasága

S ki jó az emberhez, ki bántja.

Melléd ülnek, lépted kisérik,

Látják dolgod, hallják beszédid:

Még éjjel is feletted állnak,

Rád hajlanak s intézik álmad.

Ne kívánd, hogy bár pillanatra

Légy e társaktól elhagyatva:

Ki mellett ők nem állnak őrül,

Elzsibbad a lelke, - és megőrjül.

Nagy a természet titka... benne

Két világ áll egymást ölelve:

Az feltűnő képben, alakban;

Ez légszerű és láthatatlan.

A gyémánttermő föld ölében

Ül a kincsszellem zord-sötéten:

Előtte dús kincs- és aranynak

Felhalmozott rakási vannak.

És mond: ‘e bús üregbe zárva

Tart engemet sorsomnak átka!

Álmatlanúl hogy őre légyek

Fényes rög és por rejtekének.

Kincsem hideg csillámit, ah mért

Nem adhatom hő napsugárért!

Előttem e gyémántrakásnál

Kedvesebb volna egy virágszál!

Az ember gazdagságra vágyik,

Gyötörve gondja mind halálig;

Adok... s megkérdezem: mi végett

Imádja úgy e semmiséget?’

S felette ím, távol morajt hall...

Három kincsásó vágja bajjal,

S arannyal álmodó reményben,

A földet és sziklát keményen.

S örűltek, a várt kincset érvén,

De jobban a szellem beszédén:

‘Itt van...! s ha elfogy, jertek újra,

S két ennyivel bocsátlak útra!’

Mohón rakodván mind a hárman,

Gondolta szellem magában:

Megkérdezem, ha visszatérnek,

Mi hasznát vették mindez ércnek?

És midőn még ingyen se várta,

Megjött az első nemsokára;

De dörgő szót hallott legottan:

‘Mondd el, hová tevéd, amit adtam!?’

»Hatalmas szellem! amit adtál,

Megvan!... nehéz závár alatt áll;

Ah...! ha egy kis fillért apadna,

Örűltség szállna meg miatta;

Testemen szétszakadt az öltöny,

Éhen, szomjan s riadva töltöm

A nappalt és az éjszakákat,

Miként az üldözött vadállat.

A nyomort szembehúnyva nézem,

Előttem roskad öszve éhen

A fonnyadt képü özvegy, árva...

S előtte kincsem zárva... zárva...!

Melyben anyámat eltemettem,

Más vette a zsúpot helyettem;

Fiam rabszolga tengeren túl,

Hátán a hús korbács alatt húll...

De nem váltom ki...! amit adtál,

Megvan...! oh adj még többet annál!

Hisz ép ugy el van rejtve nálam,

Mint itt e hegy mély padlanában!«

‘Hah! esztelen fukar! ki éhen

Kopároz e bőség ölében,

S panaszát vérnek és nyomornak

Nem hallja; - menj! mert eltiporlak!’

Szólt, s a süket barlang haragja

Szavát dörögve visszaadja;

S felhalmozott kincsének ormán

Megül megint sötét-mogorván.

És most a második belépe.

S kit a kincs olthatatlan éhe

A mélységes barlangba fáraszt,

Imígy ad a kérdésre választ:

»Hatalmas szellem! átkozottul

Kifogytam dús ajándokodbul!

De van láttatja, Istenemre!

Minden fillér átkot teremve.

A földön oly sokat mesélnek

Mivoltáról a szép erénynek;

Mondják: van hűség s férfi-jellem,

Szilárd minden kisértetekben.

S hogy mindez látszó búborék csak,

- S miként a gyenge búboréknak

Szines tojása szerte pattan -

Én, kincseimmel megmutattam.

Az emberek szemét aranyba

Mártott kezekkel bétakarva:

Az ártatlant gázolta lábam,

Az igaz embert függni láttam.

Kit a pénzvágy vásárra hajtott,

Vevén az embert, mint a barmot:

Önkényt arany-jármamba búván:

Jártam rajtok nagy vétkek útán.

Akartam, s a testvér kezére

Loccsant a testvér drága vére

És a fiú, hatalmas szellem!

Hamis tanú lőn apja ellen.

A szűz erény elé s utába,

A fényes maszlagot kihányva:

Elkábultan ölembe dőle...

Vagy - eladta saját szülője.

Ki fennhordá fejét kevélyen,

A jellem büszke érzetében:

Kincset s vétket köték nyakába,

Hogy szemlesütve hordja lába.

Volt, ki szent lázban tépte mellét,

Szólván az Isten s hon szerelmét;

Azután, a kincsnek miatta,

Istenét és honát eladta.

Tapostam a család nyugalmán;

Rontásra ingerelt, ha hallám,

Hogy két szivet gyémánt-kapoccsal,

Hűség s barátság egybefoglal.

S midőn már sok ösmert régi vétek,

- Immár nyakig jóllakva vélek -

Mulatságot nem szerze nálam:

Új, cifra bűnöket csináltam.

S e tenger vétek, bűn s galádság:

Talán hogy síromat megássák?

Vagy sütve homlokomra bélyeg:

Hogy azt nyilván mutatni féljek...?

Oh nem! de-sőt naggyá tevének

Sáfári a közvéleménynek;

A világ engem nagy szavakkal

Tisztel, becsűl, fél és magasztal!

Kincset hát, szellem! kincset nékem!

Mert nem lehet már visszalépnem!

Csak kincset többet! és meglátod:

Mivé teszem még a világot!«

‘Hah, nyomorúlt! kiált a szellem

Haragjában a bús üregben:

El-el! szemem többé ne lásson,

Légy átkozott, mindkét világon!’

Szólt, s a süket barlang haragja

Szavát dörögve visszaadja;

S felhalmozott kincsének ormán

Megül megint sötét-mogorván.

Midőn a harmadik leszálla,

A szellem így rivalga rája:

‘El, vissza, kába nép! sohsem nyer

Kincset tőlem többé az ember!’

»Nem is kell szellem! mond ez bátran,

S mely súlyosan feküdt nyakában:

Terhét földhöz csapá legottan, -

Nem kérek én kincset, de hoztam!

Ez megmaradt abból, mit adtál;

- Egy fillért sem hagytam magamnál, -

Vedd vissza! ah, gyötrelmim átka

Ragadjon rozsdakép reája!

Nyugodt, boldog valék szegényen,

A kincsek közt zaklatva éltem:

S kiről szivemben jó hit állott:

Megútáltam embert, világot!

Írtsd a gonoszt, a jót neveld, védd!

Szent célon függjön szíved, elméd!

Gyógyítgasd mély sebét fajodnak,

Küzdj, - törj, - áldozz - s követni fognak!

Így hittem én! de ah gyalázat!

Az ember, mint a bősz vadállat,

Még azt is összetépi, marja,

Ki hőn buzog segítni rajta!

Midőn egykor kiléptem innen:

Dús voltam a kincs-, dús a hitben;

Örűltem, elgondolva mennyi

Jót fogok én ezzel mívelni!

Csalatkozám! most visszatértem

Megtörve és hitben szegényen;

Ah, mert jótéteim nyomában

Hálátlanságot járni láttam.

Letörlém, amelyek folyának,

Könyűit a bánat fiának;

És amelyet sajtolt az inség,

Nyögést, sohajt elcsendesíték.

És alighogy magához tére,

Az inség elcsigázott népe:

Nyelvét öltötte rám, s a hála

Fejében, sár- s kővel dobála.

Csecsemőt találtam kitéve:

Apja lettem apja helyébe;

S midőn emberkort ére, fogta:

Mérget kevert titkon boromba.

Gazdagságom sok száza, ezre

Ment közhasznú intézetekre;

Felboldogítám a világot:

S a világ bolondnak kiáltott.

Ha kértek a közjó nevében:

Ontám a pénzt, számát se néztem;

S kínpadra voncoltak legottan,

Hogy azt a pénzt, bárhol, de loptam.

Tüzes fogókkal összetépve,

Félholtan dobtak a szemétre:

A kórház, melyet én emeltem,

Be nem fogadta csonka testem.

Végre, egy özvegyasszony által,

Kit én tarték hetedmagával,

Templomrablás vádjába jöttem,

S kötélhalált mondtak fölöttem...«

‘Elég, elég! dörögve vága

Az ingerűlt szellem szavába;

Az ember gaz s őrűlt; ne légyen

Kincsem tűz és gyilok kezében!’

Ezt mondván, a sötét üregnek

Sziklái ingadozni kezdtek...

És barlang, szellem, kincs, ahogy van,

Lesülyedt a más pillanatban.

S mélyen, mélyen a föld ölében

Ül a szellem zordan, sötéten;

Előtte dús kincs- és aranynak,

Felhalmozott rakási vannak.

S szolgái, a bolygó lidércek

A föld szinére feljövének;

Hogy a kincsásót, aki látja,

Becsalják mélység- és mocsárba.