A LILIOMOK HARCA.

Szép fehér liliom! a gondos természet,

Hóditó kecsekkel mért áldott meg téged?!

Ha te nem oly pompás diszköntösben járnál,

S nem volnál bájolóbb minden más virágnál;

Ha bűvillatodtól a méhe és lepke

Lábadhoz nem hullna, kéjtől részegedve:

Ellened az irígy féltékeny virágok,

Szép fehér liliom, nem ütnének pártot!

A szép virág ellen összeesküvének

Másféle liljomok: sárgák, tarkák, kékek;

E kevély teremtés egy nemzetség velünk!

Vagy mi nem liliom névvel neveztetünk?

És ő uralkodjék felettünk kevélyen...!?

Jertek, alázzuk meg! - igy zúgnak az éjben.

E pártos felkelést, a sárgák és tarkák,

Irígy mivoltokban leginkább akarták;

A szelíd kék pedig, vonva, rábeszélve

Elegyült a gyászos összeesküvésbe.

A sárgákból egyet választván vezérnek:

A fehérliljomra haddal ütni készek.

Elcsendesült a föld, közel volt az éjfél, -

Négy szótalan tábor mozog a holdfénynél:

Buzogány-fejét a tarja fennen tartja,

Kivonva a sárgák sásalaku kardja.

És igy közelegnek, harctúl égve bátran,

Remegés van csak a kékek táborában;

A fehérek hada, mint egy hószin fátyol,

Melyet szellő ingat a mezőben távol:

Bája fegyverével hullámzik előre;

Legkevesebb számra, de legtöbb erőre.

Arcok tiszta fénye és a hold világa:

Bűvös fehér ködben olvadnak egymásba;

És tűkörében az éji délibábnak,

Mint egy szellemtábor, - s magasulva állnak.

És a fehérektől íme követ mégyen,

Hószinű zászlócskát tartván a kezében;

Csendet, békét, ajánl a pártos feleknek,

Elmondván: mily szégyen, hogy így ellenkednek!

S hogy okot nem adott soha nemzetsége,

Sem szóval, sem tettel a gyűlölkedésre;

De ezek: kard-ki-kard! nem is várják végig

A követ beszédét, - s a csata kezdődik

Előre nyomul a sárgák zászló-alja

S erősen ví, de a szerencse megcsalja;

Mert aki most kemény rohanással támad:

Nagy ijedség között fordít gyorsan hátat,

S rendetlen futásban egy tónak nyomatik,

Hol a mély iszapba sülyedve hónalig,

Nád és gyékény közűl többé ki nem lábal,

S ott marad a vezér egész táborával.

És a másik csapat, a kékek csapatja,

Magát a győzőnek szivesen megadja;

Kedve ellen vett részt s a gyász ütközetben,

S ha el nem csábitják, rábeszélve ketten:

Fehérliljom ellen fegyvert ő nem is von;

Ah! hisz abba régen szerelmes már titkon.

Most megadja magát, sorsával kibékül:

Édes a halál is a kedves kezétül!

S midőn már a győzők lábánál hevernek,

Bevallva a vétket, megbánást, szerelmet:

Ölelő karok közt fogadja melegen,

A bűnt: bocsánat; a szerelmet: szerelem!

Már csupán egy tábor áll a pártos részrűl,

Mely a fehérekkel megmérkőzni készül;

Tábora a tarka tigris-liljomoknak,

Kik győzni, vagy esni, de futni nem fognak.

Szerencse s elszánás küzdik a két pártnál,

Egymásfelé nyomúl és egyik sem hátrál;

De im kelet felől hűs szellő támada,

Mely által a fehér liljomok illata

Rá-foly s verődik a tarkák seregére,

Mint egy bűvös árviz... s a csatának vége!

Az erős illattól mert megrészegűlten,

Alélva dőlnek el a harmatos fűben.

És lefegyverezve, foglyaul esének

A bűvös hatalmú győzők seregének.

S a fehérliliom, kit a jó természet,

Csudálatos bájjal oly dúsan tetézett:

Hogy csak szégyenülten állhat más mellette,

- Megirígyelt helyét ismét visszavette.

A méh és a lepe, bűvös illatátul

Részegülten, most is lábaihoz kábul.

Nem irígyek többé reá a virágok,

S nincsen oly vakmerő, aki ütne pártot.

A tarka liliom azóta szolgája,

Járván tisztelettel s szerényen utána;

A sárgák családja, hova hajdanában

Lesülyedt, ott maradt a tó- és mocsárban;

De hő kebeléhez a szelíd kék liliom

Szerelemmel simul csendes esthajnalon.