A LUSTA NŐ

Féljetek tőle! Ő is fél magától,

ezért oly lassú, tétova, önös.

A járatlan szívéhez kap s csudálja:

ó, mily nyugalmas, komoly, különös...

Az én szemem ismeri e nyugalmat:

mögötte tétlen üresség tanyáz.

E szép kezektől távol él a jóság,

a reájuk lehellt csók megaláz!

Két tetszetős, elhízott, síma állat!...

Türkizzel és smaragddal ujjukon

egyképp nyugodtan bánnak ők a tőrrel

és babrálgatnak el egy gomblyukon.

Ábrándosnak ne véld szemét, mögötte

nincs irgalom, érzés, se gondolat.

Csókja ízetlen, sótalan a könnye -

kihull s felszárad pillanat alatt.

Testének kéjes, imbolygó vonatján

egy félelmes rabtartó utazik:

az Egykedvűség! És nagyokat ásít

tavasztúl télig, téltűl tavaszig...

De vannak, kik ez ásítás bíborján

vágyban kigyúlnak s elmerengenek.

Ó, jajj azoknak! Százszor jajj tinéktek,

szegény elébe hullott emberek!

Mert jajj, nincs miért kúsznotok ölébe:

nem szentelt párna az, de kriptakő,

melyen az álmok izzé-porrá törnek,

ahol az életfa sohase nő!

Igen, ha más nő szülhetne helyette!

Mit bánja ő: egy munkás-feleség!...

Az anyaszív, mely síron túl is éber,

az anyagond - őnéki csak mesék.

Nem ismer Eszmét. Szoknyája redőit

a kényelmesség tartja össze csak.

Ha siránkozik, meg nem hatja szíved

és szemérmetlen, hogyha felkacag.

Férfi előtt fejét meg sose hajtja,

mert tunyasága béna, bamba gőg!

Veronikára bízza. Ő a földön

él. Jussanak a mennyországba ők!...