A MADARAK MÓDJÁRA.

Az idő már őszre fordult,

Erdő lombja gyérűl. -

Magas fűszál virradatra

Megőszül a dértűl.

Ki egy nyájas kort, szeretve

És dalolva végze:

A madárnak szél- s esőben

Omlik egybe fészke.

Tavaszkor, a szép de múló

Idő érzetével:

Szárnyasoknak fürge népe

Nagy sietve fészkel.

Édes vágya teljesültét

Epekedve várja...

S alkot, épit hevenyében,

- Madarak módjára.

Ez megszáll a zöld vetésben

S rög megett tanyázik,

Gyenge bástya, mely esőben

Könnyen széjjel-ázik.

S mit a szél is földre hajlit,

Elmetél a sarló:

Búza szára oly törékeny,

S oltalomra gyarló.

Az lakást a kert zugában

Csak közelre néz ki,

Nincs gyanúja, mely lakatlan

Tájra menni készti.

Erősségül hordva tüskét,

Kényelemre pelyhet:

Megvan a lak, - benne minden

Megvan, ami kellett.

Úti sár a fészke ennek,

S nem törődik azzal,

Hogy amelyre felragasztja:

Magas, ódon a fal. -

Annak jó a tó vizére

Törve hajló gyékény,

Hányatván a szél s dagálynak

Vészes csalfa kényén. -

Az idő már őszre fordult,

Nap világa hűlve;

Bús az élet arca, gyorsan

Omlik össze műve.

S a madár, bár lássa fészkét

Eltiporva földig.

Épitménye pusztulásán

Meg nem illetődik.

Mihelyt elmult a komor tél

S pezsg az élet árja:

Őt az erdő, lombos ágán

Édesgetve várja;

Mihelyt a szív hő, családi

Érzelemre gyúlad;

Maga is, a maradék is

Könnyen rakhat újat.

Gondja, tiszte nem soká tart,

S nincs szivére kötve

A jövendő nemzedéknek

Bármi sorsa, üdve.

Felnövelvén a kiszállni

Nyugtalan családot:

Ennek ajkán nem leend ő

Átkozott, sem áldott.

A nyomort a maradéknál

Nem tetézi szégyen:

Hogy az ősök alkotványa

Csorgó, düledékeny.

Nincs ok a kimultak álmát

Háboritni váddal,

Hogy megronták a jövendőt

Léhaságuk által.

Az idő már őszre fordult,

A fa lombja sárgul;

Madárfészek elhagyatva

Lefordúl az ágrul.

Meg-megzúdul a fagyos szél

Gúnyoló nótája:

- Balga nép, a percnek épít,

Madarak módjára!!