A magány papja

Itt a magányban újra megtaláltam

bolyongva síró, tévedt lelkemet,

és hull a könnyem csendbe, lassu árban,

mint bús mezőkre a halk permeteg.

A földre fekszem s bámulom a fákat,

könnyezve, dúltan jő a szerelem.

S hogy a kongó mezőn senki se láthat,

sötét dalok tömjénét égetem.

Holt bánatom hamvát fejemre hintem,

sivár imákba görnyed a gerincem,

a múltak gyászmenetje felkeres.

S merev ajakkal hallgatok kevélyen,

magamra húzva éjsötét kedélyem,

mint zord csuháját a bús szerzetes.